Hartvik püspök, legátus, Lodomér érsek

Hartvik püspök

1116 elõtt Kálmán király parancsára Hartvik püspök a nagyobb és a kisebb legenda után újabb életrajzot szerkesztett Szent István királyról. Munkájába szinte szó szerint átvette az õt megelõzõ két legenda szövegét. Amit Hartvik hozzáadott a korábbiakhoz, az az István halála után történt csodák felsorolása mellett az uralkodónak a pápától való koronakérésérõl szóló fejezet, mely éppen eszmeiségében jelentett gyökeresen újat a korábbiakhoz képest. Elsimította a két összeolvasztott legenda ellentmondásait, Géza fejedelemre vonatkozóan egységesítette a 'király' megjelölés helyett a 'fejedelem' kifejezést, a mû önálló részeiben ékes tanúbizonyságát adta annak, hogy kora legjobb stilisztái közé tartozik, a stílus elõírásainak magas szinten eleget tett. Elõszavát Kálmán királyhoz címezte s a levélstílus követelményeinek megfelelve a magasabb rangú címzett megnevezése után önmagát is néven nevezte (intitulatio); köteles szerénységgel említette fel sekélyes latin tudását és tehetségét, valamint hosszú ellenkezését a paranccsal szemben, ám végül az engedelmesség kerekedett benne felül, s csak arra kérte királyát, hogy a kegyesen fogadott mûvét szigorúan bírálja felül, nehogy a rossz stílus sértõ legyen számára, inkább tûz eméssze kódexét, mint hogy egy harmadik irigy személy kezébe kerülhessen hibákkal csúfított munkája.

SzK

legátus

A nagy horderejû egyházi és diplomáciai ügyek intézésére a pápák a korai idõktõl fogva saját környezetükbõl küldtek ki meghatalmazottakat, akik alkalmi követekként (ún. oldalkövetekként) az egyház fejének hatalmát és érdekeit képviselték az egyes uralkodók udvarában és országában. Általában bíborosok voltak, akiknek ügyköre az egyházfegyelmi ügyektõl az egyes országok belügyéig igen széles volt, megbízatásukat többnyire több országra szólóan kapták. Fényes külsõségek jelezték méltóságukat: elõviteli kereszt járt elõttük, pompás kísérettel jártak, trónszék illette meg õket. A jogkörüket általában a pápa pontosan meghatározta, legfontosabb kényszerítõ eszközük a kiközösítés volt, melyet nem ritkán igénybe is vettek. A követek kiküldésében a pápákat Szicíliában és Magyarországon a 12. század folyamán az uralkodó kiváltsága akadályozta, eszerint csak királyi beleegyezéssel volt lehetõsége a legátusnak az adott országokban eljárni. A legátusok nem ritkán beleavatkoztak az egyes országok belsõ hatalmi problémáinak rendezésébe is.

SZK

Lodomér

1257-1260 között veszprémi éneklõkanonok (kántor) volt, majd a bolognai egyetemen tanult az 1260-as években. 1264-1266-ban István ifjabb király alkancellárja, majd 1268-tól váradi püspök lett. 1272 után a pápa õt nevezte ki Margit királylány szentségét vizsgáló bizottságba az elhunyt Fülöp érsek helyére. 1278-ban végül õ került a hosszú ideig betöltetlen esztergomi érseki székbe is. Szembeszállt IV. László kormányzati intézkedéseivel, nyíltan bírálta azt. Ezzel kapcsolatban õ írta az Árpád-kori levélirodalom és mûpróza ismereteink szerint legmagasabb igényû darabját IV. Miklós pápához intézett levelében. IV. László halála után III. Andrást támogatta a trónon. A püspöki kar vezetõjeként valószínûleg tetemes részt vállalt a III. András-kori korai rendiség eszmei alapjainak kidolgozásában. 1298-ban hunyt el.

SzK


1. Szent István legendája Hartvik püspöktõl
2. Lodomér esztergomi érsek levele IV. Miklós pápához



1. Fülöp fermói püspök, pápai legátus Magyarországra jön

2. Püspökszent. Sopronbánfalva, római katolikus templom

3. Lodomér esztergomi érsek pecsétje