Lodomér esztergomi érsek levele IV. Miklós pápához (1288. május 8.)

A Szentséges Atyának, Miklós úrnak, isteni gondviselésbõl a római szentegyház fõpapjának, Lodomér, Isten irgalmából az esztergomi egyház alázatos szolgája, a legnagyobb tisztelettel csókolja boldogságos lábait.

Egykoron még, mint fiúcska, a poétai hívságok tanulásával foglalatoskodva, valamiféle gyermekes kíváncsisággal töprengve kerestem, mit jelentene az, hogy ama mesebeli Proteust semmiféle bilincs le nem foghatta, és orcáját oly sok ábrázatra változtathatta. És íme, vén lettem immár és nagy kor értem, midõn Magyarország veszedelmes állapotából és saját magamnak is külön gyászos veszedelmébõl, égen és földön nyilvánvaló dolgoknak jeleibõl tapasztalom, hogy a poétai kitalálásnak ráncos héja alatt az igazság magva volt, akár tetszik ez nekem, akár nem. És hacsak ama csodálatos új Proteus, tudni méltó, László úr Isten kegyelmébõl, vagy inkább az isteni türelembõl (ha ugyan a királyi méltóságról ezt szabad mondani) Magyarország kiváló királya e nagy és téres országban, mely széltében-hosszában sok mérföldre terjed, szörnyûséges gaztettei által Isten, az ég polgárai, és nem különben minden emberi teremtmény elõtt ezt el nem árulta volna, nyelvezetem leíró készsége a folytonos változékonyság baljós mozgékonyságának leírásával vagy teljesen felhagyott, vagy a tisztes szemérmetesség zárját feltörvén csak keveset mondott volna, a többire nézvést magát a mértékletes hallgatás lakatja mögé zárva. Mert ugyanis ki volna az, hacsak nem olyan, ki, amint mondani szokták, nagyon is közönséges valaki, s a pogány költõ szava szerint az út szélén született és sehová sem tartozó, és ki az, hacsak a nemes szeméremérzet, mely az elõkelõ származást elárulja, minden tisztelettudás nélkül, elfelejtve természetes urának, királyának és fejedelmének, ha nem is erényes, de akárcsak közepesen, de valamennyire is elviselhetõen vétkes életét, azt mintegy Theon fogával, mérges szavakkal marcangolva fekélyessé fakasztja? És bárcsak neki lenne úgy szégyenére e szünet nélkül való balra változása és mindig rosszabbra hajlandósága, amennyire nekem és társaimnak, és mindazon országlakóknak, kiknek ínye még az epét érzi, fájdalmára van. Mert ugyanis, mérhetetlen fájdalmaknak sokféle okát és bõséges tárgyát idézi föl, ó mily szégyen, emez új Proteus, az említett király úr gaztetteinek utálatossága, mivel minden emberi megfontolás lehetõsége szerint már a jövõt tekintve úgy tûnik, semmiféle ékesszólással meg nem gyõzhetõ, semmi orvoslással nem gyógyítható, soha semmi könyörgéssel meg nem kérlelhetõ, semmi rábeszéléssel meg nem hajlítható, semmi mesterséggel helyre nem hozható; mondom, felidézõdik bennem és társaimban és minden országlakóban szüntelenül az, mit siralmak nélkül elmondani nem lehet, s hogy gyászt ne érezne, nincsen ki hallgassa. Kinek kegyetlen csapásait súlyosan érezvén magán, s a gyógyítás minden reményével, mint elõbb érintettük, felhagyván, ez egész magyar egyház nem anélkül, hogy a mennyei Vigasztalóhoz keserûsége sóhajait el ne sírná, felzokog. Gyászol az egész klérus, s felkiált az egész nép, hogy a király személyének gyógyítására szánt minden gondja hiábavalóan odaveszett. Ennek, sajnos, megátalkodottságában egybehalmozva és teljességgel összegyûjtve megtalálható mindaz, amit a szív keménységérõl elegáns stílusával Bernát ékesszólása elmondott: Mi az, úgymond, amit kemény szívnek mondunk? Maga az, amit sem a bûnbánat meg nem szaggat, sem a kegyes jóérzés meg nem lágyít, sem kérés meg nem indít, fenyegetésnek nem enged, a csapásokkal szemben kemény, jótéteményre hálátlan, tanácsadásra bizalmatlan, ha ítélkezik kegyetlen, az ocsmányságokban szégyentelen, veszélyek meg nem rettentik. emberségesség helyett embertelen, az isteni dolgokban könnyelmû, az elmúlt jó dolgokról megfeledkezik, a jelenvalókkal nem törõdik, a jövõre nem gondol, maga az, úgymond, mi sem Istent nem féli, sem az embert nem tiszteli. Ó, hogy mennyi esküt, mennyi levélben szerzett kötelezést, mennyi kiközösítésnek, felfüggesztésnek és még ünnepélyes kiátkozásnak kötelékét szakította szét szégyentelenül, repesztette meg bilincsét! És hogy az ország határaival szomszédságban levõ tatárok táborába ne menjen, saját személyét és az egész országát nyilvánvaló és hirtelen halálveszedelembe ne döntse, nem tudom hányszor igére meg színlelve, mit tudom én, honnét fakadó könnyekkel és hányféle ígérettel, hány testi akadályt legyõzve és gátakat törve; immár most csaknem minden gonosztettel teljes mélységre jutva, nyilván hirdeti, hogy a tatárokkal összeszövetkezett, és maga is olyan lett, mint a tatár. De nem elégedve meg országa katolikusainak sok könnyhullatással említendõ vére áradásával, mit maga a király által és sok követõjének szolgálata közbejöttével öt teljes esztendõn által szakadatlanul ontott a tatári vadság, minden elképesztõ gonosztettnél állatibb szilajsággal nem csupán országa, de minden katolikus ország valamennyi keresztényének mind egészen a Város szentséges faláig teljes kiirtásával nyíltan fenyeget. És amint a tiszteletre méltó atyának, Fülöp úrnak, Isten kegyelmébõl fermói püspöknek idejében, ki sokkal elmúlt esztendõkben Magyarországon és Lengyelországban az apostoli követség tisztjében járt el, sok és alig elhihetõ esküszegésbe bonyolódott, de hogy e szörnyûséges Proteusnak ez esztendõben mily változása esett, jelen levelünk által, hogy Kegyességed elõtt nyilvánvaló legyen, mégse legyen terhes megtudnia.

Midõn ugyanis e legközelebb elmúlt esztendõben, mielõtt Kegyességedet boldog Péternek, az apostolok fejedelmének, az örökélet kulcstartójának szentséges katedrájára emelte volna a mennyek fölött való gondviselés, a bíborosok tiszteletre méltó gyülekezetének Szentségedben isteni módon árasztott kegyessége által szerzett levelet vettem, melyben arról volt szó, hogy a királynéi jogok minden illetéktelen fogvatartóját és erõszakos csorbítóját méltó elégtételadásig és teljes jóvátételig a legfõbb Szék tekintélyével egyházi büntetéssel kell hogy sújtsam. E szentséges parancsolatnak, mely égi kegyességgel teljes, az én alázatosságomra bízott, és elõttem nem csekély módon nyilvánvalóan szükséges ügyét véghez is vittem, és alázatos szolgálójának jövedelmeibõl nagy részt e szent élete által ajánlott, életmódjának és oly magas nemességének illendõsége szerint is híres-neves, de éppen oly szerencsétlen királynénak sikeresen visszajuttattam. Magát a királyt ugyanezen idõben, nehogy egész országának kegyetlen végveszedelmét szerezze azáltal, hogy a tatárokat, kikhez mindig is húzott és ma is hozzájuk szít, kárhozatos igyekezetével behozza, e gyalázatos szándék végrehajtásában az egész ország tanácsából való némely bárók testében megakadályozták. Végezetül azonban a gazdagságnak, ideigvaló tisztségeknek sokféle eskütétellel, melyben õ annyira bõvelkedik, megerõsített nagyzoló ígéreteivel két nagyravágyó ország-zászlósa által (kik azonban árulásuk után igen kevés nappal már magukon érezték az isteni bosszúállást, minthogy magában a királyi udvarban végezték életüket) a király visszahelyeztetett és visszaadatott elvetemedett akaratának szabadságába. Egész királyi kíséretével hozzám jött Esztergomba, hogy hitet tegyen elõttem és az ország lakói elõtt, hogy megtérése és beismerése kétségtelen. Nagy megalázkodásnak jegyeit mutatta és csalárd szemeibõl, mit csak nehezen tud észbevenni a keresztényi egyenesség, csodás mesterséggel bõséges könnyeket ontott, s a feloldozás jótéteményét alázattal esdette. Nekem pedig - ámbár ez elmúlott esküszegéseit tapasztalván, kevéssé hihettem neki - nehogy azzal vádoljanak, hogy mértéktelen szigorúságot mutattam kelleténél túl, és netalán az egyszerû lelkeknek inkább botrányára lennék, feloldozása elõtt, szerzetes és világi bármely állapotú fõpapok, hogy úgy mondjam, végtelen sokaságának jelenvoltában, meg kellett esküdnie ez általam szerzett cikkelyekre. Mindenekelõtt, hogy a tatár hitetlenséggel való nyilvános vagy titkos szövetkezéstõl és barátkozástól magát szívbõl távoltartja, sem pedig a tatárokhoz ünnepélyes vagy egyszerûbb követséget semmi alkalommal nem küld, mivel tartományi zsinaton, sõt az egész magyar egyház jóváhagyásával minden követeket vagy hírvivõket, akár a király küldetésébõl, vagy bárki másnak ürügyén, nyilván vagy titkosan, jól lehet maguk a katolikus hit megvallói, ha azokhoz utaznak vagy utaztak, már régen kiközösítettem, sõt hogy igazabban szóljak, kiközösítetteknek jelentettem ki, mint eretnekeknek és kárhoztatottaknak pártolóit, kik - hacsak méltó bûnbánatot nem tartanak - a szüntelen tûz örök büntetésére jutnak. Továbbá, hogy miként tatárt nem, hasonlóképpen szerecsent, nyõgért, zsidót, kunt vagy bárki mást bármilyen névvel nevezendõt, ki az igaz hit egységétõl idegen, akár háziszolgálatban vagy külsõ szolgálattételben, különösképpen méltóságban, várispánságban, nyilvános és magán királyi vagy országos hivatali tiszt igazgatásában meg nem tûr, sem pedig nem engedi, hogy mások maguknál ilyeneket tartsanak, vagy megtûrjenek, mindaddig, míg valóban, és nem csalárd módon, a keresztség kegyelmét el nem nyerték, s az, hogy a hitben megszilárdultak, nevezetes módon tûnik ki és nyilván. Továbbá, hogy mindenképpen elvetve a pogány szerzések szentségtöréseit, undok, és isteni ítélettel kárhoztatott szokásait, a katolikus viselkedés becsületes formájára térjen vissza maga és övéi, ne térjen el másoktól, különösen ételben, ruházatban, szakáll- és hajviseletben, és hogy ama gyalázatos katolikusoktól (kik ily gonosz, hitszegõ és tisztátalan tanácsadásnak mesterei), akárcsak mint valódi mérgektõl, magát és övéit a szokottnál is gondosabban óvja, ugyanazon igyekezettel és óvatossággal kerülvén õket, mint akiktõl tudja, mert tudnia kell, hogy óvakodni szokás; ne érintsen mérges állatot. Továbbá, hogy országa minden egyházának kiváltságait és szabadságait, melyek nem csupán eléktelenedtek, de csaknem semmivé lettek, helyreállítja, és helyreállítván megõrzi az atyai kánonok elõrelátó intézkedése szerint, miként nyilvánvalóan katolikus õsei cselekedtek is, különösen azok, kiket érdemeik kitûnõsége okából a szentek katalógusába írtak, és kik nem csupán a menny polgárai között is különösképpen szentek, de kiket itt e földön is mint embereket méltó, hogy tiszteljenek. Továbbá, hogy Erzsébet királyné asszonyt, ki oly elõkelõ katolikus királyok vérébõl származott, ki neki Isten rendelésébõl törvényes ágyának társa, és neki rendelt felesége, tisztán és teljességgel, hûségesen és nem csalárd módon, azután, hogy neki visszaadatott, férji szeretettel illesse, minden királynéi jogát teljesen és bármiféle csorbítás nélkül neki ténylegesen visszaszolgáltassa.

Mindezekrõl és sok más dologról - kifejezetten és beleértve - úgymint a rablók megfékezésérõl, országa szabadságainak és mindennemû állapotának helyrehozásáról a papság és a nép, világi és szerzetes személyek szeme láttára és tanúságtétele mellett a szentséges evangéliumot és az Úr keresztjének életadó fáját megérintvén, ahogyan mondottuk, nyilvánosan és ünnepélyesen esküt tett, testi mivoltában. És mielõtt a feloldozást elnyerte volna, mindenkinek, ki jelen volt, füle hallatára, tiszta hangon, midõn még elõttem, bûnös elõtt alázatosan térdrehullva máskor sem nem hallott, sem nem látott szelídséggel hallgatta mindezeket, megmondottam, hogy ha, mi távol legyen, elõbbi tévelygéseibe visszahullva magát beszennyezné, e kánonszerû, de emberi ítélettel is hozott kiközösítés büntetésébe nem csupán újra visszataszítjuk, de hogy már abba vissza is taszíttatott, azonnal tudja meg. De azt sem hagytam érintetlenül, mivel hogy el sem mellõzhettem ez elõbb írott esküvések során, hogy ama személyt, ki által házasságtörõ ölelkezésekbe bonyolódott, más egyéb tévelygései között is mint legkevésbé illendõt fõként távoztassa el; mint olyat, ki Istentõl mindemképpen távol van, küldje el országának legtávolabbi, vagyis inkább a szomszédos és határos országok távolesõ végeire, mindazonáltal úgy, hogy valamely katolikushoz menjen férjhez. Ezután pedig az említett esküt, miként azt tõle kívántam, elõttem és az ország elõtt letette, a feloldozása elõtt és azután is következõ három napon át Esztergomban tartózkodott, sok és borzalmas átkozódásokkal, nyilvános szóval hirdetve, hogy õ és egész országa testben-lélekben halott volt; most pedig, mert az isteni kegyelem áradása megvilágította szívének rútsággal teljes sötétjét, új fényre támadt. A királyné asszonyt férji kebeléhez fogadta, és csalárd módon királynéi jogaiba is visszahelyezte. Hogy ez csupán színlelés volt, igen kevés nappal ezután nyilvánvaló tettébõl tûnt elõ. E színlelésével öregeket és ifjakat egyaránt ravaszul megejtett, mert e személy szerint való és szóval ejtett fogadkozásait látván és hallván, mint elõbb érintettem, testi valóságában tett esküvéseivel, bámulatos átkozódásaival, mik közel és távollevõknek egyaránt hallomására jutottak, ismét magához vonta az ország lakóinak lelkét, melyet hitszegésével magától már sok évek elõtt eltávolított. Ez ördögi okosságának eredményét nem sok idõ elteltével meg is látta. Mert összegyülekezvén tiszta, mint vélték, beismerésének és nemcsak mutatott megtérésének reményében és nagy bizodalmában országának bárói és nemesei, reménykedésükben és nagy bizakodásukban arra vette õket, hogy neki kezeseket adjanak. Részben hízelgésekkel lágyította meg, részben pedig a pénz olajával kenegette, de halál és egyéb más testi veszedelem fenyegetésével is nem kevéssé megriasztotta, és akarva, nem akarva rávette, vagy inkább rákényszerítette õket erre. Kezeseiket magához véve, a királyi vár legfõbb erõsségeit gondos õrizet alá helyezte, s hosszú idõtõl kezdve minden gonoszságban megkeményedett szívének mérgét, melyet sokáig rejtegetett, mindenki elõtt így nyilván kimutatta. Mert azon nyomban, ama mérges viperának, ki a varázsló mesterség mûvészeteiben nem kevésbé járatos volt, ama fajtalan Éduának, mint közönségesen mondják, rabszolga atya és rabszolga anya leányának mindenki szeme láttára ágyastársává lett. És felesége gyalázatára a királynéi jövedelmeket az általam elõbb ünnepélyesen hozott ítélet megvetésével magának nyerte e szemérmetlen ágyas. És midõn a királyné asszonynak egy bizonyos vámfajtából amit királynéi harmincadnak mondanak, 1200 finom ezüst márkát tettek le, ezt tõle részben elvette, e legutóbbi napokban pedig teljességgel megfosztotta attól, és az elõbb mondott nõnek, ki nemhogy királyi, nemesi vagy szabad emberrel, de még szolga állapotúval való házasságra sem lenne méltó, a királynéi birtokokat és jövedelmeket adományozta, és így a királyné asszonyt, Szentséged szolgálóját, kit testi szépségének híre, de még inkább tisztaságos életének ragyogása, minden tisztességgel teljes erényének messzeterjedõ híre, mint ez királyi sarjadékhoz illik, különösképpen megékesít, kitette õt mondom, miként már elõbb is, a nyári hõség, s a téli hideg kártevéseinek, s királynéi házanépe valamelyest vigasztalásától is, mely pedig elõbb megvolt neki, nyomorult módon megfosztotta, bizonyos gonosztevõket helyezvén nagy pénz ígérete mellett a királyné kunyhójába. És azt mondják, hacsak az esztergomi várban, mely ámbátor nem is eléggé biztos, személyét gondos õrizet céljából meg nem vonja, titokban méreggel emészti el; Isten irgalmából azonban mindez ideig sem vassal, sem tûzzel, sem bármi más halálnak nemével érdemeinek kiválósága miatt szerencsétlen véget élete nem ért (bár kétségkívül örökélet jut neki, ha az ideig valókat bevégzi).

A király és a királyné közötti eme viszálykodásnak kígyótermészetû magvetõje Erzsébet, a király húga volt, ki az apácáknak a budai szigeten levõ kolostorában kolostorbalépésének 30., szerzetesi fogadalmának, elfátyolozásának és felszentelésének mintegy 26. évében járt. Több esztendõtõl fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott, mivel pedig erre semmiképpen sem juthatott, pünkösd ünnepe elõtt legközelebb múlt kedden egy bizonyos cseh emberrel - kinek neve Zoys, ki ennek elõtte magának Erzsébetnek másodfokú vérrokonát, tudniillik saját volt úrasszonyát, Ottokárnak, Csehország királyának özvegyét, a mondott cseh király eleste után házastársi szövetségre vette - lépett házasságra. Erzsébet, aki nem annyira sancti-, mint antimonialis, testvérének, a királynak mindarra, ami Istennek nem tetszõ, készséges és nagyonis hajlékony lelkületét gyakori sürgetéseivel felindította, vele az említett kolostor ajtait feltörette. A szent életû férfiút, Pál testvért, a prédikátor testvérek rendjének magyarországi tartományfõnökét és ugyanazon rend némely más testvéreit a király csatlósai királyi parancsolatból rút testi bántalmakkal illették, sõt egy laikus testvért kegyetlenül meg is sebeztek, kinek vértõl pirosló öltözetét, maga a tartományfõnök az én tartományi zsinatomon, amely éppen ama napokban, midõn ezek történtek, egybegyülekezett, könnyhullatások között mutatta meg mindazoknak, kik a zsinaton jelen voltak, és akik ily elmondhatatlan gonosztettnek borzalmaitól megrendülve keserves könnyekben törtek ki. Így ragadta õt ki a kolostorból, s e kéjvágyó léleknek még nagy tetszése is telt abban, hogy azt mutassa, mintha erõszakkal ragadnák õt el, azután pedig nagyon is kárhozatos ünnepélyességgel, nem azt mondom, hogy feleségül, hanem rútabb módon, ágyasként, házasságra lépett. Ezzel, tudniillik Erzsébettel, ki még arra sem méltó, hogy nevén nevezzük, egy bizonyos kisleányt, nõvérének, Szerbia királya feleségének leányát, ki lelki szolgálat közbenjöttével szerzetesi ruhába öltöztetett, és ezen kolostorban sok évtõl fogva nevelkedett, bár siránkozott, és amennyire e gyengéd kor erejébõl tellett, hogy el ne vezessék, minden módon amint tehette, ellenállott, maga a király ragadott el. Jézus Krisztus pedig, ama szerzetes nõvérekkel, kik a kolostorban maradtak, nagy irgalmasságot cselekedett annyiban, hogy az erõszakos megrontás gyalázatát el tudták kerülni, ámbár a király ama gonosztevõ és arcátlan sokaságnak, mely a kolostort megostromolta, megengedte, hogy mindazt, ami kedvére van (mily borzasztó ez), szabadon megcselekedheti. Hogy pedig sem a király, aki mindenestül, ó gyalázat, olyan lett, mint aki törvényen kívül áll, sem ama vérfertõzõ és házasságtörõ cseh, vagy az elõbb említett vérfertõzõ és házasságtörõ nõszemély, azt ne állíthassák, hogy az isteni, valamint az emberi, a természeti és a tételes jognak vaskos tudatlanságában cselekedték ezt, míg a dolog a maga változatlanságában volt, mielõtt e szentségtörõ és vérfertõzõ házasságtörés bekövetkezett volna, alkalmas követek által küldött szóbeli üzenetekkel, meg levélben fogalmazott rábeszélésekkel, amennyire egyszerûségemtõl tellett, nemegyszer sem másszor, hanem többször is megismételt tanácsadásban részesítettem õket. Mindazonáltal úgy látszott, e határokon sem állnak meg. Magam és egész tartományi zsinatom részérõl két tiszteletre méltó fõpapot küldöttem a király úrhoz. Egyikük bõvebb tudása miatt volt alkalmatos, a másik pedig, mert a törvényben buzgólkodó. És midõn azt, amit magam és társaim, valamint igen sok más világi és szerzetes fõpap nevében neki üzentünk, tudtára adták, mint ez illendõ volt, egyikük Isten törvénye iránti buzgalomtól lángolva, hathatós okokkal bizonyította igazát, s a királlyal, ki eme gazságot elkövette szembe szállt. Maga a király pedig õt sok gyalázkodással illette, és az egész magyarországi és az azon kívüli klérust is borzasztó fenyegetésekkel átkozta. Az esztergomi érsektõl, mondá, és az alája rendelt püspököktõl elkezdvén, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész Rómáig. És hozzátette még, ha éppen tizenöt, vagy annál több nõvérem lenne apáca akárhány kolostorban, mind kiragadnám õket onnét, törvényes vagy nem törvényes házasságra adnám, hogy így akaratom végrehajtására olyan rokonságot szerezzek, mely minden erejével mellettem áll, hogy így lelkem minden indulatát végbevihessem. Nagyon keveset, vagy éppen semmit sem törõdnék azzal, hogy amit cselekszem, az az egyházi törvényekkel, amelyekre mindig hivatkoztok, egybehangzó, vagy azoktól eltérõ-e? A magam számára ugyanis én vagyok a törvény, és hogy valamiféle papok törvényei korlátozzanak, el nem tûröm. De már ezelõtt is sok alkalommal, szelíd kérésekkel és hízelgõ kedveskedésekkel igyekeztem õt meghajlítani és kedvében járni, midõn akár személyesen, akár követem útján, akár pedig mind hathatós, mind pedig kedves levelek által magát a királyt, hogy üdvösségének gondját viselje, megintettem. Hogy országát a tatároknak, az egész katolikus egyház kegyetlen ellenségeinek alá ne vesse, hogy szerecseneket, nyõgéreket és kunokat és bárki mást, kik az igaz hit egységétõl hitetlenségük következtében idegenek és távol állók, keresztényeknek elébe ne helyezzen, hogy a katolikus hit kigúnyolásául és megvetéseképpen a szerecsenek, nyõgérek és bármiféle pogányok elõtt a katolikusok térdre ne hulljanak, hogy országa keresztény lakosainak törvényes feleségei az õ hatalmából törvényes férjeiktõl elragadva szerecsenjeinek és nyõgéreinek kárhozatos ölelésébe ne jussanak; hogy a szerecseneknek, nyõgéreknek és kunoknak és fõképpen pedig a tatároknak a keresztények várait királyi hatalmával el ne foglalja és át ne adja; hogy az említett; Isten elõtt gyûlöletes népek által elfoglalt és megerõsített egyházakat és a mennyei áldozat tisztelendõ helyeit, mint ahogyan eddig történt és most is teszik, tisztátalan nõszemélyek lakóhelyeivé ne tegyék; hogy kedvük szerint feltöretvén az egyház ajtait, a keresztények legbiztosabb menedékhelyeibõl, azaz a szentegyházakból a szegények ott elhelyezett dolgait el ne ragadják, és nem csupán férfiakat, de nõket, öregeket és ifjakat, fiúkat és leányokat bilincsbe verve tisztátalan népek hitetlen és pestises táborába ne vigyenek; és hogy magukban az egyházakban, és mit még hallani is borzalmas, az isteni áldozatra egykoron felszentelt oltárok mellett meggyalázott katolikus nõk, özvegyek és szûzek, kik ugyanezek által oly erõszakot szenvedtek, mit elgondolni sem lehet, ellene és egész országa ellen az Isten haragját ki ne hívják. Midõn, mondom, mindezeket tõle követeltem, midõn ilyeneket és sok más ehhez hasonló dolgot jelen voltomban és távol lévén - az elõbb említett módon - tudtára adtam, ilyen vagy ehhez hasonlókat, miket az elõbb említett tiszteletre méltó atyának felelt, nekem is szokott volt felelni; követeimnek és üzenetem hordozóinak pedig még ezt is hozzátette: Nem uratok dolga, mondá, hogy nekem törvényt szabjon, hanem hogy kövesse azt a törvényt, amelyet én hoztam. Az engedelmesség az, mely neki jut, nem pedig, hogy parancsoljon, a hatalom. De még ennél többet, hasonlóképpen gyalázatos, de még inkább tisztátalan dolgokat; ki az ki elmondaná? Alkalmasabban szól errõl csupán a lélek, mint a nyelv. Mindezt szûkösen és igen rövidre fogva tartottam csupán elmondandónak, mert hogy mindent elmondjak, a túlságos hosszadalmasság lehetetlenné teszi. Félek mindazonáltal attól, hogy mivel csak válogatva mondottam el ezeket, azok, kik az egész ügyet ismerik, úgy látják majd, hogy a még fontosabbakat elmellõztem.

Mindezen elõrebocsátott dolgoknak okából én és Szentséged egész magyar egyháza és Magyarországban való minden katolikusok Boldogságodhoz, miként Jákob pátriárkának éhségtõl lankadozó fiai, kiáltani így kényszerülünk: Szentséges atyánk és urunk kezében van a mi üdvösségünk, ne engedje, kérjük, hogy ez Istentõl oly reménytelenül elfordult embernek keze által katolikus, isteni és apostoli családja elvesszen. Ne viselje el, hogy ez a nem ember, ki az emberi állapot szelídségétõl mérhetetlen távolságra szakadt, ez országban szüntelen igyekezetével arra törekedjék, hogy behozza, mint ahogy most is erre törekszik, a tatár barbárságot, és hogy kegyetlenül szétszaggassa és eleméssze a Szentséged gondjaira isteni rendeléssel bízott és hitére hagyott nyáját Krisztusnak. Az apostoli vigasztalás egyéb orvosságszerei között pedig a tatárok, de maga a király ellen is, ki a tatár szövetség aljasságában makacsul kitart, az egész ország és Szentséged egész magyar egyháza nem éppen keserves könnyeknek áradása nélkül velem, vagy inkább csekélységem személyében azt kéri, hogy nem csupán Magyarországon, hanem egész Németországban és Lengyelországban, különösen pedig Németország közel való részeiben, mint Csehországban, Ausztriában, Stájerországban és Karinthiában, az életadó kereszt igéjét meghirdettesse. És arra kérjük Szentségedet, hogy különleges leveleit Rudolfhoz, a rómaiak királyához, Csehország királyához, Ausztria, Stájerország és Karinthia, valamint Lengyelország minden hercegéhez küldje el, különösképpen a krakkói herceghez, e nagyon katolikus férfiúhoz, ki a tatárokkal való hadakozásban mód felett sok tanulságot szerzett magának. A siralmak mélységes völgyébe jutott szolgálójának és leányának, az elõbb említett királynénak szerencsétlenségét is apostoli vigasztalásokkal karolja fel, és amaz Isten és a menny lakói által kárhoztatott, a földkerekségen minden krisztushívõ elõtt gyûlöletes szentségtörõ, vérfertõzõ és házasságbontó hitehagyását Erzsébetnek apostoli tekintélye éles kardjával kiirtván, hatalmas és mérhetetlen irgalmassággal megadni méltóztassék a legszentebb orvoslást. Kelt az Úr 1288. évében, Szent György ünnepének 15. napján, május nyolcadikán.

Forrás:
Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század
Szerkesztette: Makkai László - Mezey László.
106. sz. levél
Gondolat Kiadó, Budapest, 1960, 200-210. o.