Szent István király nagy legendája

"Minden jó adomány és minden ajándék felülrõl van, a világosság atyjától száll alá." Mert semminémû jó nem lehet vagy keletkezhet a létezõ dolgokban Isten odaszálló irgalmának kedvezése nélkül. Az isteni gondviselés szeme ugyanis tetszéssel tekinti a néki szolgáló angyali karok megingathatatlan voltát, de a bukott ember megújhodását is kegyes irgalommal szemlélni, s elõmozdítja, hogy akit megteremtvén saját képének méltóságával ékesített fel, azt megtestesülésének szentsége által csoda módon atyai országának örökösévé tegye. Beteljesedtek tehát a pátriárkák és próféták jövendölései a mi Megváltónkban, ki megmagyarázhatatlanul szûztõl született, a kereszt kínszenvedése és a halál elnyerése után harmadnapon feltámadott, tanítványai körében negyven napig tartózkodott, majd szemük láttára hatolt az ég magasába, s természeténél s tehetségénél fogva atyja jobbján nyert helyet, és az atyjától s a tõle származó vigasztaló Szentlelket fogadott fiaira heves érkezésének csodálatos zúgásával kiárasztotta; ez pedig õket tüzes nyelvek képében minden nyelv tudásával gazdagította, és isteni erejébõl a csodatevés jeles képességével csodálttá tette. Az õ szeretetének hevétõl lángra gyúlva, amint Üdvözítõnk korábban meghagyta nekik, az evangélium hirdetésének követségében Isten igéjének magját hintve, az egész világot bejárták. Némelyikük királyságokat királyostul, némelyikük fejedelemségeket fejedelmestül, némelyikük tartományrészeket és kerületeket helytartóstul és elöljáróstul vett rá a keresztény vallás gyakorlására, és a Szentlélek magasra csapó lángjai annyira megszilárdították a földkerekségen az egyetemes egyház alapját, hogy maga Róma is, az egész világ fõvárosa, a császári egyeduralommal együtt nyakát Krisztus hite alá hajtva lemondott a hiú tévelygésekrõl. Nem maradt ország, sem nemzet, hol Krisztus irgalmának valamilyen foganatja nem lett.

Így történt, hogy az éber isteni kegyelem a kárhozat és tudatlanság fiaira, a faragatlan, kóbor népre, mely nem ismerte fel, hogy Isten teremtése, vagyis hát a Pannónia földjén lakó magyarokra, kegyes pillantással letekintett az égbõl, hogy akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükrõl napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására, azokat, rendeltetésük ideje már betelvén, a hamisság útjáról az igazság ösvényére, az eloszlatott homályból az örökkévaló jutalmazás reményére vezesse.

Volt akkor egy Géza nevû fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején elsõ vezérük volt. Minthogy Jézusban is hitt, hatalmaskodva bánt az övéivel, de irgalmasan és bõkezûen az idegenekkel, kiváltképp a keresztényekkel; ámbár belesüppedt a pogány életmódba, mégis a lelki kegyelem fényének közeledtére, figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvõ valamennyi szomszédos tartománnyal a békérõl, melyet korábban sohasem kedvelt; úgyhogy már ebbõl felismerhetõ, kinek fiává vágyott válni, Üdvözítõnknek az evangéliumban mondott szavai szerint: "Boldogok a békességben élõk, mert Isten fiainak hívják majd õket." Ezenfelül elrendelte, hogy a többi keresztényt, ki királyságába be akar lépni, a vendégbarátság és a biztonság kegyében részeltessék, felhatalmazta a papokat és a szerzeteseket, hogy elébe járuljanak, szíves örömest hallgatta meg õket, kedvet lelvén abban, hogy az igaz hitnek keble kertjébe vetet magja kicsírázik.

Minek szaporítsam a szót? Eljött az égben rendelt idõ, háza népével együtt hitt és megkeresztelkedett, megfogadván, hogy minden uralma alá vetett alávalóját a keresztény hit szolgálatába állítja.

Mivel pedig igen sok gondot okozott neki a lázadók megzabolázása, a szentségtörõ szokások lerontása, és hogy püspökségeket alapítson hite szerint a szentegyház javára, egy éjjel csodálatos látomással vigasztalta meg az Úr, gyönyörû külsejû ifjat állított elébe, aki így szólt hozzá: "Béke veled, Krisztus választottja, megparancsolom, hogy szûnjenek meg gondjaid. Nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be. Tõled származik a születendõ fiú, kire az Úr mindezek elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelõen rábízza. Õ az Úrtól választott királyoknak egyike lesz, a földi élet koronáját majd az örökkévalónak fogja felcserélni. Mindamellett a lelki követségben hozzád küldendõ férfit tisztességgel fogadd, ha befogadtad, megtiszteljed, rettegve a fenyegetõ kárhozattól és elragadva a kiapadhatatlan remény szerelmétõl, mely meg nem téveszt, intelmeit hûséges szívvel, nem színlelt helyesléssel hallgasd."

Hogy felserkent a fejedelem, a megdöbbentõ látomást elõbb magában, majd Krisztus híveivel és az övéivel meghányta-vetette, Istennek kitárt karokkal a földre borulva alázatosan hálát adott, s könnyeket ontva ajánlotta magát és fejedelemségét születendõ fiával együtt annak õrizetébe, aki nem alszik és nem is pihen. Miközben pedig az Istentõ megjövendölt férfiún töpreng, jelentik neki, hogy boldog Adalbert, a cseh egyház fõpapja úton van hozzá az õ megtérítésére és az õszinte hit elõmozdítására, hogy dicsõítõ áldozattal áldozzon az Úristennek. Elmondhatatlan öröm támadt Krisztus új katonáiban, a vezér híveivel Krisztus apródja elé vonult, tisztességgel fogadta, és ahogy a látomás intette, Isten félelme és szeretete miatt minden módon kimutatta neki, hogy engedelmes gyermek lesz.

Így hát a fejedelem parancsára a zabolátlan nép mindenünnen összegyûlik, a szent püspök szüntelenül tanít, téríti és kereszteli az ország fiait, sok helyen egyházat alapít. A világosság, mely megvilágosít minden embert, elûzvén a sötétséget, elkezdett Magyarországon fényleni, és beteljesedtek a próféta szavai, ki így szólt: "A pogányok népe amely sötétben jár nagy fényességet lát." A láthatatlan világosság világossága Krisztus, kinek megpillantását a pogányok akkor érdemlik meg, mikor megtérve a sötétségbõl hiszik, hogy õ a valóságos fény, valóságos Isten és ember.

Közben megszületett a fejedelem Istentõl megjövendölt fia, akit a próféta szerint ismert az Úr, még mielõtt a méhben megfogant volna. Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök, hite õszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és lelki gyámola lett. Akkor az István nevet kapta; hisszük, hogy Isten is ezt akarta, mert ami "István" a görög nyelvben, "koronázott" a latin beszédben. Mivelhogy Isten azt óhajtotta, hogy viselje e világban a királyi hatalmat, s a jövõben váltsa fel az örökké tartó boldogság koronájával, kijelölte õt az örök, el nem múló dicsõség elnyerésére. Nõtt a gyermek gyámolítva a királyi nevelésben, átlábalta a kisdedéveket, s miután a serdülõkor elsõ lépcsõfokán átlépett, apja összehívta Magyarország fõembereit és az utánuk következõ rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék õutána, és ennek megerõsítésére mindet külön-külön megeskette. Ezek után betelvén napjai, az Úr megtestesülésének 997. esztendejében e világ haszontalan viszontagságait égi örömmel cserélte fel. És ugyanazon évben boldog Adalbert püspök Isten igéjének hirdetése végett poroszföldre lépett, majd ugyanott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg.

Mikor aztán a pannóniai királyság a boldog ifjú bólintását leste, õ a környezõ tartományok népeivel kötött békét hûségesen megerõsítette, hogy amit elméjében forgatott, a kereszténység zsenge ültetvényében annál bátrabban hajthassa végbe. De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott ellene; az õ sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy fõembereivel együtt kivonja magát uralma alól. Mindezeket a dicsõséges kereszt jelének pártfogásával, Isten szülõanyja, az Örök Szûz Mária érdemeinek oltalmával Isten kedveltje, Márton fõpap és Szent György vértanú zászlaja alatt, vezéreik megölése után csakhamar szolgálatába hajtotta, a keresztség vizében megfürösztötte, és hûséges papok által osztván az üdvösség intelmeit, az egy Istent imádni kényszerítette.

Miután Krisztus katonája legyõzte az ellenséget, lelki örömmel eltelve elhatározta, hogy minden képességét és minden szándékát az evangélium melegágyává teszi. Alamizsnálkodással és imádkozással töltve idejét gyakran borult a szentegyház padlójára, s könnyeit hullatva bízta Isten akaratára tervének teljesedését, hogy az, ki az Úr nélkül mit se tudna tenni, ha az Õ rendelésének betöltése segíti, a kitervelt jót erényes kezdeményezésekkel véghezvihesse. Ennek a megkezdéséhez és beteljesítéséhez azonban szükségesnek tartván Krisztus híveinek tanácsát, követekkel és levelekkel mindenfelé hírül adta kívánságát. Erre sok pap és egyházi személy, kit a vigasztaló Szentlélek ösztökél, úgy határoz, hogy elhagyva székhelyét, vándorútra kél; apátok és szerzetesek semmi tulajdont sem kívánva csupán arra vágytak, hogy ilyen mélyen vallásos fejedelem oltalmában szabályaik szerint éljenek. Köztük jött a vallásos életû Asrik atya tanítványaival, akik közül egy Bonifác nevût Asrik atya helyére neveztek ki apátnak: mikor a boldog király igehirdetés végett Magyarország alsó részeibe küldte, nyakán egy kard megsebesítette, s bár élt ezután is, a vértanúság dicsõségét el nem veszítette. Érkezett két másik is a lengyelek földjérõl, kik elmélkedésre a remeteéletet választották, egyikük, név szerint András, hitvallásának érdemei miatt az angyalok kórusába vétetett fel, melyrõl az Úr általa mûvelt csodajelei tanúskodtak; a másik, Benedek, Krisztusért ontotta vérét, s ezért csodálatosan megkoszorúztatott.

Miután Asrik apátot övéivel együtt tisztelettel befogadták, a Vas-hegy lábánál egy Szent Benedek atyáról elnevezett kolostort épített, ahol mindmáig virul a szerzetesi gyülekezet a Regula rendjében, s mivel bõvelkedik a fenntartásához kellõ mulandó javakban, nincs másra szüksége, csak arra, hogy az övéi és mások lábát az evangélium szerint megmosogassa.

Ezekkel tanácskozott Isten szolgája, a legkeresztényibb fejedelem, olykor közösen mindenekkel, olykor egyenként egyesekkel, majd tartományait tíz püspökségre osztotta, az esztergomi egyházat a római apostoli szék helybenhagyásával és egyetértésével a többiek fejévé és felügyelõjévé tette. Az említett tiszteletreméltó Asrik apátot a fõpapi méltóság süvegével ékesítve a kánoni választással ennek élére helyezte, s a többi széket az õ tanácsára más-más atya gondjaira és õrizetére bízta. Mindenfelé megvetik a szent házak alapjait, emelik a kanonokok klastromait, virágzásnak indulnak a szerzetesi regulában élõ közösségek. Mindenfelõl özönlenek Istennek szolgái, kikben vágyat ébresztett az oly igen bõkezû fejedelem kegyes vendégfogadásának vigasza.

És mert Pannónia dicsõségére ott született a boldog Márton fõpap, s az õ érdemeinek oltalmában aratott gyõzelmet ellenségein a Krisztushoz hû király - mint már mondottuk -, azért a király tanácsot tartván Isten kedveltjeivel, a Szent-hegynek mondott helyen, a szent püspök telke mellett, az õ nevére monostort épített, birtokkal, javadalmakkal és minden szükséges egyébbel gazdagította, s a közbenjárásával legyõzötteken tizedet véve a püspökséghez hasonlatossá tette.

Atyja halála után az ötödik évben - így akarta az isteni kegyelem - elhozták az apostoli áldás levelét, s miközben a püspökök és a papság, az ispánok és a nép egybehangzó magasztalásukat fennen kiáltozták, Isten kedveltjei, István, királlyá választatott, s az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémájával szerencsésen megkoronáztatott. Hogy az uralkodói rang jelének elnyerése után milyen életû s ítéletû férfi volt, megvilágítja a püspökökkel és Magyarország fõembereivel együtt kibocsátott törvénykönyve, melyben tudniillik megszerkesztette minden ártalomnak ellenmérgét. És mert úgy tetszett néki, hogy a békének, mellyel Krisztus fûzte egybe a világot, legyen fia, el nem múló kötés aláírásával utódainak szigorúan meghagyta: senki köztük ellenségként más földjét ne támadja, törvényes vizsgálat nélkül ellenfelét ne bántsa, az özvegyeket és árvákat senki se nyomorgassa.

Királyságának sorsául pedig, de kivájt sarjadékának szaporításáért a római császári méltóságot viselõ, szelíd erkölcsei miatt jámbornak nevezett Henrik húgát, név szerint Gizellát vette házastársul, kit miután olajkenettel felkentek, a korona viselésében társának ismert el. Hogy ez Isten tiszteletének csinosításában miképp viselkedett, az Istennek szolgálók gyülekezetei iránt mely buzgónak s jótevõnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyházi keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített vagy szõtt oltári ékességei. Mindenekelõtt pedig a veszprémi püspökség egyháza, melyet alapkövétõl kezdve minden Isten szolgálatához szükséges arany- vagy ezüstnemûvel és sokféle ruhával felékesítettek.

Maga a király a nemrég alapított püspökségeket az apátságokkal egyetemben majorságokkal, udvarházakkal, szolgákkal és javadalmakkal királyilag felruházta, keresztekkel, edényekkel és az istentisztelethez járó más eszközökkel - aszerint, hogy mire volt külön-külön szükségük - kielégítõen felszerelte. A szerzetesek életét és közösségét hol mások útján, hol személyesen fürkészve gondosan megvizsgálta, a halandókat kárhoztatta, az ébereket szeretetébe fogadta, s a kanonok szolgálatát Krisztus és az egyház bizonysága alapján a püspökök gondjára bízta; az apostol szerint: mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit megnyerjen.

Ez a férfiú hívõ volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az örökszûz istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsõsége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvünkön még e szûz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik. És hogy könyörületes oltalmát még inkább elnyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak, ugyanezen örökké Szûz dicsõségére és nevére híres és hatalmas, csodálatos mívû bazilikát kezdett építtetni, a kórus falán tarka vésetekkel, márványlapokból kirakott padlóval. Aki ezt látta, szavaink igazságáról tanúságot tehet: számtalan fajta miseruha, oltárdísz és más ékesség van ott, az oltárok körül több színaranyból kalapált tábla, melyekbe a legdrágább kövek sorozatait foglalták; Krisztus asztala fölött csodálatos mívû cibórium emelkedik, a kincseskamra mindenféle-fajta kristály-, ónix-, arany-, ezüstedénnyel színültig rakva.

Már akkor eltökélte Isten fia, hogy mindazt, amije van s amit megszerezhet, Krisztusnak ajánlja, kitõl adományul nyerte, hogy aki õt az evilági dicsõségre és tiszteletre méltóvá tette, az égi ország lakói közé kegyesen felvenni méltassa.

Olvassuk az apostolokról írt jövendölésben:

"Végig a földön szárnyal a szavuk, a világ végéig elhat szózatuk."

Ez a mondás áll nemcsak a tizenkettõre, hanem mindenkire, akit Isten az evangéliumot hirdetni küldött, akinek hite, szavai és erkölcse révén gyarapodott az egyház. Ezek között nem a legkisebbnek tartják ama leginkább keresztényt: jóakaratának és mûvének híre, melyet az egyházak építésében saját hatáskörében szerzett, messze fekvõ, igen híres földeket bejárt. Szerzeteskolostort alapított ugyanis Jeruzsálemben, abban a városban, ahol Krisztus emberi természete szerint tartózkodott, bõséges mindennapi eleséget szolgáltató majorságokkal és szõlõkkel gazdagította. A világ fejében, Rómában is, István elsõ vértanú nevére tizenkét kanonokból álló, minden tartozékkal bõvelkedõ gyülekezetet állított, és egy kõfallal körülkerített telepet házakkal és vendégfogadókkal, azon magyaroknak, akik imádkozás végett felkeresik az apostolok fejedelmének, boldog Péternek küszöbét. Még a királyi várost, Konstantinápolyt sem fosztotta meg az ajándékozó jótéteményeitõl, csodálatos mûvészettel épült templomot adományozván minden hozzávalóval. Méltán nyerte hát el a birodalma határain belül az apostol nevét, mert noha az evangélium hirdetésének tisztét õ maga el nem vállalta, a hit hirdetõinek, mint vezérük és felügyelõjük, megteremtette a gyámolítás és gondoskodás vigaszát.

Az égi irgalom valamennyi jótéteménye közül, melyhez a boldog király isteni végzésbõl jutott, mindenekelõtt azokat kell felsorolni s a betûkre bízni, amelyekkel elsõsorban lehet az örök élet örömeit kiérdemelni. Mert minden szerencsés tetteiben egy indítóok irányította: ezt lelkének hívõ látásával látta meg az evangéliumban, mely igazságának bizonyságával mondja: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak", és más helyen: "Adjatok, és akkor ti is kaptok." Az irgalomnak és kegyességnek oly szélesre tárt karjaival ölelte át Krisztus szegényeit, sõt bennük Krisztust, hogy egyetlen vendég vagy zarándok sem távozott tõle szomorúan, jóságának valamilyen vigasza nélkül. A szûkölködõk megsegítésére mindennapos állandó költséget határozott meg, az éjszakát virrasztásban, tevékenyen és vidáman volt szokása tölteni, Krisztus híveinek lábát mosogatva, a szegények szívébe alamizsnát dugva, mivel eltökélte, hogy e világon a szûkölködõ Krisztust tagjaiban vigasztalja, így õ maga megérdemli, hogy örökké örvendezzen, mikor a mennyei élet kincsesházát minden gyönyörûséggel rakottan találja.

Egy éjszaka aztán lelki intéstõl, illetve egymagában, anélkül hogy bárki tudott volna róla, fogván egy Isten ajándékával teli erszényt, szokása szerint felkerekedett Krisztus kicsinyke nyájának meglátogatására. A szegények a mennyei kincseskamra pénzének osztásakor nyomban huzakodni kezdtek, Isten emberének érdemérõl szakálla kiszaggatásával tettek tanúbizonyságot. Emiatt öröm töltötte el Krisztus katonáját, és rohanvást menekült mindenki teremtõjének legszentebb szülõanyjához, s a földre vetve magát hálálkodva így kiáltott: "Égi királynõ, én királynõm, így tisztelték meg katonáid, akit királynak állítottál. Ha ezt valami ellenségem tette volna, a te segítségeddel bosszulnám meg a sértést. De mert tudom, úrnõm, hogy ezzel az örök boldogságra lettem méltó, igencsak ujjongok, s megköszönöm Üdvözítõnk vigasztaló szavait, melyekkel tanítványait vigasztalta, mondván: nem vész el egy hajszál sem fejetekrõl." E szavakból értette meg Isten embere, hogy égi kegyelem látogatta meg, és lelki kenettel kenetett; elhatározta, hogy szíve kapuját sohasem zárja be a segítséget kérõk elõtt, s ettõl kezdve személyesen vagy mások, de különösen Krisztus szolgái és cselédei, a papok és a szerzetesek útján az égtõl neki juttatott gazdagságot a szegények kezébe téve maradandóan az örök kincstárban helyezte el.

Errõl tesz tanúságot a vele a mennyei életben örökké osztozó boldog Günther, aki evilági nemesbõl lett szerzetes és remete, s akit a jótékony fejedelem bõkezûsége csalogatott ide, s a csehek földjérõl többször eljött meglátogatására. Mert valahányszor érkezésének fényével István udvarát beragyogta, a király kincseskamráját keze alá helyezték, s mivel õ ennek tartalmát zarándokok, szûkölködõk, szenvedõk, özvegyek és árvák, klastromok és templomok között kiosztotta, csakhamar kiürült. Isten e szolgájának intésére alapította meg az istenfélõ király a Bélnek nevezett monostort, s minden jóval gazdagította. Itt kezdte el elmélkedõ életét élni a Velencébõl jött Gellért szerzetes, akit felsõbb végzésbõl fõpappá választottak, s a szent király elhunyta után a kereszténység ellen támadt zavargásokban megköveztek: a lelki kegyelem ajándéka által méltó lett a vértanúk társaságára.

Úgy vélem, nem hallgathatom el, hogy Isten hatalma az õ emberének még életében meg akarta mutatni, mennyi érdeme lesz halála után. Hiszen ahányszor fülébe jutott, hogy beteg valaki, egy darab kenyeret, egy kis gyümölcsöt vagy fûszeres füvet küldött neki orvosságul, azt, ami épp a keze ügyében volt, meghagyván, hogy egészségesen talpra álljon, és mivel szavait Isten kegyelme kísérte, épségét a beteg nyomban visszanyerte. Üdvözítõnk dicsõséges mennybemenetele után, s azután, hogy csodálatosan atyja jobbjára ült, azt mondják, keveseknek jelent meg testi valóságban, látomással azonban sokaknak nyújtott vigaszt, megtanítván õket a jövõbe látni. Ez történt boldog Istvánnal is. Egy éjszaka ugyanis valamely titkos sugallattól hirtelen felriasztva megparancsolta, hogy egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra, és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert elõre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyõk, akik akkor a magyarokat fenyegették, és fel fogják dúlni földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyõk váratlan csapása; gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de Isten kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért az emberi lelkek a falak menedékében megmenekültek.

Ezután történt, hogy mikor jámbor Henrik, római császári felség a boldog királynak felesége révén rokona, kiszenvedett, a császári hatalmat a germánok választásából Konrád kapta, ki a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira. Tanácsot tartott ellene a király a püspökökkel és a fõemberekkel, s a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta. Elõbb mégis megfontolván, hogy Krisztus segítsége nélkül mit sem tehet, kezét-szívét égnek emelte, és sérelmeit úrnõje, az Örök Szûz Istenanya, Mária elé tárva, ilyen szókra fakadt: "Ha kedved telik benne, világnak úrnõje, hogy örökséged szõlejét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bûnös, érdeme szerint õ maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson." E beszéd után Máriától már szinte megvigasztalva, magabiztosan útra kelt az ellenség irányába. Mindjárt másnap hírnök érkezett a germánok táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár küldte volna, és parancsot adott át a visszatérésre. Mihelyt az ellenség visszavonult, és a szent felismerte, hogy Isten irgalmának oltalma látogatta meg, a földre borulva hálát adott Krisztusnak és szülõanyjának, kinek védelmébe magát és országának gondját szüntelen imában ajánlotta. A császár pedig megrémült övéinek ennyire váratlan kudarcától, és tudakolta, miképpen történt a dolog. Mikor aztán belátta, hogy valóban visszatértek, nem kételkedett, hogy ez Isten szándékából történt a leghívebb király reményének megerõsítésére, és azontúl országának megtámadásától tartózkodott, mert visszatartotta az örök bíró félelme.

Nyilvánvalóan boldog Istvánon is beteljesedett az apostol szava, mely így szól: "Sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába" és a Bölcsesség Könyvében: "Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad." Mert sokféle isteni fenyítés alatt rogyadozott, három évig szüntelen betegségben sínylõdött; miután ebbõl Isten kegyelmének orvossága kigyógyította, a titkos örök szándék valamiféle próbatétele következtében fiainak kimúlásában megint csak érezte a rá hulló korbácsütéseket, mikor õket ártatlan csecsemõkorukban, aki adta, elvette. Halálukon érzett fájdalmát a szülõatya élve maradt fia, a szent természetû Imre iránti vonzalmának vigaszával fékezte. Immár egyetlen fiát szenvedélyesen szerette, mindennapos imáiban örökösen Krisztusnak és szûz Szülõanyjának szentelte. Minden óhajtásával azt kívánta, hogy fia túlélje, s hogy utána országának õ kerüljön élére. S hogy ilyen nagy uralom kormányát majd erõsebben kézben tarthassa, rávette, hogy az igazhitû férfiak tanítását mindkét füllel hallgassa mindennapos olvasás által. Az atyai szeretet lángjától ösztökélve õ maga is erkölcstanító könyvecskét szerkesztett, melyben õszintén és barátian, a lelki intelem igéjével szól hozzá, oktatva, hogy mindenekelõtt õrizze meg a katolikus hitet, erõsítse az egyházi rendet, a fõpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a fõembereket s vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elõdök példája mindig szeme elõtt legyen, sûrûn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyesség, irgalmasság meg a többi erények ékesítsék. Az ilyen és ehhez hasonló ismeretekben oktatott kiváló ifjú engedelmeskedve az örök végzésnek, amelynek mindenek alávettetnek, az Úr megtestesülésének 1031. évében ezt a múló életet az örökre cserélte fel, csatlakozván a mennybéliek társaságához. Ó, mekkora gyász mindeneknek, de kivált a fõembereknek, akik között az elárvult atya sóhajtozott és kesergett. Mert látván, hogy egyedül maradt, utód reménye nélkül, bánkódott szeretni vágyó szíve. De ismerte az Írást: "Nincs olyan bölcsesség, nincs olyan tudomány, s nincs olyan tanács, amely megáll az Úr színe elõtt." és a kánoni törvényt: senkinek sem szabad kedvesei elmúlásán túlságosan szomorkodni. Letéve a gyászt teljes valójával az isteni irgalom bõkezûségének keresésére adta magát. A kolostorok és templomok szolgáit, a szerzeteseket és a papokat különféle alamizsnákkal és adományokkal vigasztalta meg, minden pénzbeli jövedelmét, mellyel éppen rendelkezett, zarándokokra, özvegyekre, árvákra költötte. Követei képében még a külföldi tartományok monostorait is gyakran meglátogatta királyi adakozókedvének számlálhatatlan ajándékával.

Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megõrizte. Alig nyílt ajka nevetésre, mivel az Írásra gondolt: "Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége." Mindig úgy mutatkozott, mintha Krisztus ítélõszéke elõtt állna, lelki szemeivel az õ tisztelendõ külsejû jelenségét látta, s kimutatta, hogy Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén. Szíve-lelke minden vágyával a végsõ napot képzelte maga elé, s már a mennyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni. Mindenféle-fajta Istennek tetszõ erénnyel ékes lévén, eltökélte: Isten színe elõtt szentségben és igazságban él életének minden napján, hogy benne már az eljövendõ megdicsõülés valamilyen ragyogása lássék. Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges hamari halála, elõszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsõítõ nagyjait; elõször megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nõvérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hívatott, és seregének vezérévé nevezett ki; majd atyailag intette õket, hogy õrizzék meg az igaz hitet.

(Kurcz Ágnes fordítása)

Forrás:
Árpád-kori legendák és intelmek
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 23-33.