| Szent Gellért püspök nagy legendája
Gellért velencei nemzetségébõl, Velence városában, patrícius család palotájában született. Atyjának, mivel többi polgártársai kedvelték, és a város minden lakosa szerette, messze vidékekre elterjedt a jó híre. Feleséget pedig ugyanabból a városból vett: egy szüleitõl istenfélelemre édesgetett, erkölcseivel ékeskedõ, alamizsnáival és jó cselekedeteivel a többi nõ fölé emelkedõ lányt. Ez mindennap vagy maga, vagy más kisasszonyok útján az egyháznak gyertyákat vagy lámpásokat és más ajándékokat osztogatott. Atyja pedig, mivel gazdag ember volt, meg-meghívta a papokat, klerikusokat, barátait, szomszédjait és asztalánál fényesen megvendégelte õket. Egy napon aztán így szólt feleségéhez: "Asszony, bízva bízzál és imádkozzál Istenhez és szent Anyjához, hogy minket utóddal ajándékozzon meg." Mert sok napjuk múlt el gyermek híján. Három év múltán Szent György vértanú napján csakugyan megkapták a fiúgyermeket, akit az Úrtól kértek. Ezért a keresztségben Györgynek nevezték el. Szüleinek, akik nevelték, kedves volt a gyermek; mikor elérte az ötödik évet, kezdték gyötörni lázas hevülések. Szülei ezt látva, fölajánlották Szent György vértanúnak, s ajándékokkal együtt az õ kolostorába vitték a fiút, hogy visszanyerje egészségét az apát és a szerzetesek elõtt. Mikor ezek imáira meggyógyult, felöltötte a szerzet ruháját. Miután pedig a szerzetesek iskoláiban öt esztendõt eltöltött, mestere látva éles elméjét és tehetségét, csodálta, hogy azok, akik elõbb jöttek, tudományban hátrább kerültek. Történt pedig, hogy a pápa parancsára az egész kereszténység a kereszt jelét öltve az Úr sírjához, Jeruzsálembe készülõdött, hogy e szent helyért harcoljon. Köztük Isten kegyelmétõl oltalmazva György atya is szerencsésen útra kelt, és a szent helyre baj nélkül megérkezett. Mikor pedig a keresztény sereg ott volt, és ki-ki ünnepi imával fohászkodott az Úrhoz - az égbõl várták ugyanis a segítséget -, a helybeliek csapata viszont a maga erejétõl elbizakodva a keresztény seregre mértéket nem ismerve szitkokat szórt. A fegyverek erejében bízott, és Mohamed segítségét kérte, remélte, hogy ezáltal a keresztény népet legyõzheti: erre az történt, hogy a keresztények arattak gyõzelmet és ujjongással tértek haza. György atya, amint még otthon kívánta, arra érdemesült, hogy a szent földbe temessék el. Mikor azt György anyja megtudta, hosszú ideig gyászolta és siratta férjét, majd elment az említett monostorba, és férjét siratva így szólt: "Jaj nekem, Gellértem, kire hagytad most fiaidat?" Ezért kérte a monostor apátját, hogy fiának, Györgynek is adja atyja nevét; és ettõl a naptól Gellért lett a neve. Maga pedig, miután kisebbik fiát, Rinetust megházasította, jó cselekedetekkel gazdagon békében elpihent, és az elõbb említett monostorban temették el. Gellért tehát abban a monostorban élt, és inkább Istenen, mint a világi hiúságokon csüggött. Ezért minden evilági dolgot megvetett, és buzgón törekedett, hogy a ruhának, amelyet magára vett, és a fogadalomnak, amelyet Istennek tett, mindenben megfeleljen. Mikor tehát a fogadalmas szerzetesek sorába került, mindenben, amit neki apátja parancsolt, késedelem nélkül engedelmeskedett. Mikorra meglettebb korba jutott, mindnyájuknak akarata volt, hogy õt emeljék a perjeli tisztségre. Ebben mindvégig feddhetetlenül viselkedett, a szerzetesi fegyelemben a többi testvérnek mintaképe lett. Mert az alázatosság nyolcadik fokát, mely arra tanít, hogy a közös életet vállalja, nemcsak erkölcseiben gyakorolta, hanem amennyire lelki atyja szava megengedte és a szentek példái buzdították, serényen igyekezett hiány nélkül teljesíteni. Hiszen az ünnepeket és vasárnapokat kivéve, mikor a hajnali zsolozsma és más imaórák énekei és olvasmányai tovább szoktak tartani, mindig durva ciliciumot viselt, s miközben ebben maradva sanyargatta magát, sohasem hanyagolta el a közösségtõl ráruházott tisztséget. Miközben tehát figyelmesen hallgatta a próféták szavait és az apostolok igazhitû beszédeit, magyarázataiknak szorgalmasan mélyére hatolt. Soha senki nem látta õt fecsegni vagy henyélni, vagy részegen, vagy hogy valamikor is hallgatásba burkolózva az igazságosságot vagy igazságot elhallgatta volna. Mert azt mondta: "Jobb haragudni, mint az igazságot hallgatásba rejtve megtapodni." S ha néha láttad is, hogy megharagudott, tüstént magába szállott. Ilyen maradt tanulmányaiba merülve a monostorban mindaddig, míg evilági terhét viselte. Egy napon apátja, Vilmos, mikor a konventben volt, így szólt: "Drágalátos testvérek! Közületek néhányat, akiket alkalmasabbnak találtok a tudomány gyümölcseinek megszerzésére, tanulni kell küldenünk, hogy Szent Benedek apát rendje a szabad tudományokban kárt ne valljon." Tetszett e szó a testvéreknek, és Gellértben meg Sirdianusban állapodtak meg; a szükséges költségekkel ellátva Bolognába küldték õket, s itt a nyelvtan, a bölcsészet, a zene és az egyházi jogszabályok tudományában és minden szabad tudomány ágazataiban kiváló és jeles oktatást nyertek. A végén az ötödik évben tudományos könyveiket is magukkal hozva visszatértek. Mikor azután a monostor apátja meghalt, Gellért mestert választják apáttá. Ezt elfogadni vonakodott, ezért a konvent szerzetesei engedetlensége miatt megkorholták, s végül akarata ellenére is a monostor apátjává tették. Az idõ alatt pedig, míg az említett monostorban kormányozott, Isten kegyelmébõl minden szerzetesnek példát mutatott. Ugyanis mindent, amit tanítványainak tiltott, mindazt cselekedeteiben is kerülendõnek tartott. Az említett monostor élén töltött pár év után pedig minthogy Betlehembe, Szent Jeromos kolostorába akart menni, meglátogatni azt a szent helyet, amelyet jelenlétével Krisztus megdicsõített, a vállalt tisztségrõl lemondani készült. Mihelyt ez a testvérek tudomására jutott, egyeseknek tetszett, másoknak viszont az atya távozása mélységes szomorúságot és aggodalmat okozott. Végül is útra kelve zárai kereskedõk hajójára szállt, és kisérõivel együtt megkezdték a hajózást. Azonban az ellenszél és a tengeri viharok miatt az evezés nagy nehézséggel járt. Ezért kikötöttek egy monostornál, ahol történetesen egykori jóbarátja, Rasina, Szent Márton monostorának apátja is tartózkodott. Történt pedig, hogy a viharos szél miatt nem tudtak tovább menni, és kénytelenek voltak az egész negyvennapos böjtre ott maradni; ez Gellért úrnak nehezére esett. Szomorúságát észrevéve Rasina így szólt: "Ne emészd magad, Gellért uram, utad viszontagságán. Isten akarata, hogy ez így legyen. Amíg pedig velem leszel, szívesen szolgálok neked és kísérõidnek a szükséges élelemmel. De kérdezlek téged, és tudományod éleslátása szerint felelj nekem. Te minthogy mester vagy Itáliában, és apátod, Vilmos azért küldött téged tanulni, hogy testvéreidnek tanítója légy, illetve azzá válj, onnan visszatérve isteni rendelésbõl apát lettél, és gyermekkorod óta mindenki szeretett, most pedig ettõl az oly nagy tisztségtõl megválsz és testvéreidet telve fájdalommal hagyod itt, sietsz ismeretlen nép közé vándorolni. Volt-e ebben tanácsadód valaki?" Erre az: "Senki." "Ha senki - úgymond -, akkor sehogy sem lesz jó. Ha pedig valaki, akkor hihetném, hogy valami lesz a dologból. Mert sohasem olvastuk, hogy kolostori szerzetes - kivéve a kóbor szerzeteseket - valaha is ilyen ügyben Jeruzsálembe indult volna. Hiszen ez az út: a Szentföldért való hadakozás a világiaknak van rendelve; a szerzetesek útja más, amely kedvességed elõtt sem ismeretlen. Mert ott a kereszteseknek csatázniok kell. Mert ott a zsidók gyalázzák Üdvözítõnk anyját füled hallatára, ami éppen nem válna lelked javára. Ne gondold, hogy korholni akarlak, hanem csak azért tanakodom veled, hogy arra figyelj és gondold meg magadban, vajon helyesen cselekszel-e, vagy nem." Õ elpirulva válaszolt: "Úgy legyen, amint az égben akarják." Mert emlékezett az evangéliumi mondásra: "Nem vész el egy hajszál sem fejetekrõl." A nagyböjt napjainak elteltével pedig Rasina apát így szólt: "Gellért uram, mi a szándékod? Bizony szégyelld utadat, és tárd fel elõttem szívedet-szándékodat. Mert tudom, hogy jót akarsz, és nem rosszat, és hogy az emberi akarat a döntés súlya alatt sokfelé ingadozik." "Mindazt amit eddig elmondtál - felelt az -, s leginkább az a szólás, amit a végén felhoztál, nagyon is igaz, és tudd meg, hogy szívem valóban meg van osztva." Rasina ezenképpen felelt: "Ha meg van osztva, akkor beteg. A betegeknek pedig az egészség a legjobb orvosságuk. Hidd el nekem uram, Gellértem: hûséges társat lelsz bennem, ezért ismerd el, ha az igazat beszélem." "Örömest" - válaszolta az. És Rasina apát így szólt: "Íme, Jeruzsálembe készülsz, hogy a szaracénoknak és zsidóknak prédikálj. Hogyan fogadnak majd azok, akik az apostolokat sem fogadták be? Ha pedig a tengeren hajótörés ér, tudományoddal együtt a mélységbe veszel, hiszen nem vagy Jónás próféta, hogy három napig a cethal gyomrában maradhass. Fogadd hát az én tervemet, hogy téríthesd a hitetlen szíveket és megmenthesd az ördögöktõl megszállott lelkeket a szent apostolok példáját követve. Erre az idõ szerint a magyar népnek van leginkább szüksége. Sehol a világon nem találsz a jelenben alkalmasabb helyet, hogy lelkeket nyerj meg az Úr számára. Én pedig kész vagyok kedvességednek mindenben segítségére lenni." Erre Gellért úr mosolyogva elcsodálkozott szavain, hiszen soha eszébe nem jutott ilyesmi, hogy a magyaroknak hirdesse az igét, és azokat térítse, akikért maga Rasina oly buzgón igyekezett munkálkodni. Gellért úr tehát eltökélte magában, hogy Rasina apát tanácsát megfogadja. Hajóra ültek tehát együtt és Zárába értek, itt a szükséges élelmet beszerezték, könyveiket szamaraikra rakták, és egy Krátó nevû vezetõt vettek magukhoz, aki a vidék útjait és ösvényeit ismerte: ez ura meghagyása szerint baj nélkül elvezette õket Engatig. Innen pedig felfogadva egy másik megbecsült vezetõt, az említett Krátó keletnek vette útját. Végül is Pécsre jutottak Mór püspök úrhoz. Azalatt, míg a püspök marasztalására itt tartózkodtak, történetesen Pécsre érkezett Anasztáz, váradi apát úr, s ugyanez a püspök õt is vendégül látta. Mikor azután ez az Anasztáz apát a püspök elbeszélésébõl megtudta, hogy milyen jeles szerzetes pap érkezett Itáliából, odasietett hozzá a házba, ahol külön lakott. S amint egymással beszélgettek, mind választékosan ejtett szavaiból, mind pedig külsejébõl látta, hogy istenfélõ férfi. Ezek után a következõ napon Mór püspök az apát úrral együtt felkereste õt abban a házban, ahol szállva volt, és testvéri szeretettel beszélgettek. Egymás közötti beszélgetésükben aztán Anasztáz apát így szólt: "Azt mondom, Isten mûve, hogy mi ennek a tiszteletreméltó királynak idejében ebbe az országba jöttünk, és elsõnek hirdettük a népnek Isten igéjét, és most - jóllehet méltatlanul -, te püspökké lettél, én pedig apáttá. De úgy gondolom, Gellért úr is ilyen buzgalommal érkezett ide. Ültessük tehát szekerünkre, vezessük a király elé nagy ajándéknak veszi majd tõlünk õt, hiszen megparancsolta, hogy minden jövevényt befogadjunk, és akiket alkalmasnak ítélünk, egyenesen az õ személye számára fenntartsunk." Erre viszont a püspök feleletképpen így szólt: "Te, apátom, azóta ismered a királyt, mióta mesterünk, Szent Adalbert Magyarországra jött, és õt, mikor még kisgyermek volt, nevelte; most is, hogy ifjúkorát éli, tudjuk, hogy egész környezetének jótevõje. Ám a mi munkánk sem volt hiábavaló, mert akiket azelõtt bálványoknak szolgálni láttunk, látjuk most, hogy azok õszintén ragaszkodnak Jézus Krisztushoz. Azért azt hisszük, nem Isten akarata nélkül történt, hogy Gellért úr annyi viszontagság után ebbe az országba jutott; maga az Úr Jézus vezette hozzánk, hogy ne csak a földi király kegyelmét találja meg, hanem az örökkévalóét is." Gellért ezekre lehajtott fõvel, alázatosan így felelt: "Tisztelendõ atyáim és uraim, áldjon meg benneteket a mindenható Isten, akinek szeretetéért fáradoztok és engem, az ismeretlent testvéri szeretettel felkaroltok. De mivel a szeretet a szükség pillanatában világlik ki, nem titkolom elõttetek, miért is jöttem ebbe az országba. Abban a honban akartam Teremtõmnek szolgálni, ahol Õ maga is mindnyájunk üdvösségéért szolgaságra vetette magát. Ezért úgy határoztam, hogy átkelek a tengeren, és felkeresem az Úr földjét. De mert ellenszele kaptam, tett fogadalmamat beváltani nem tudtam. Azért Rasina úr tanácsára a Duna felé vettem utamat, és azt gondoltam, hogy a ti segítségetekkel oda juthatok." Feleltek neki: "Hagyj föl szándékoddal, Gellért, és efféle gondolatokon ne tépelõdj. Hiszen Isten akarata vezérelt téged ide, ahol pedig Isten akarata van, ott minden jól van. Lám Szent Jeromos Jeruzsálemben írt könyveinek az egész világ részese lett! Tehát írj, taníts, hirdesd az igét, téríts Magyarországon, amíg a munkálkodás ideje tart." Mór püspök azután Gellért urat a szent Kereszt feltalálása napjától Péter és Pál apostolok napjáig magánál tartotta: ezen Gellért úr mondott beszédet a néphez errõl az igérõl. "Ezek a jótett férfiai." Az ünnepségen a püspök meghívására a váradi apát is jelen volt. Utána pedig magával vitte Gellértet, Váradon tartotta Szent Benedek ünnepéig; ekkor ez a népnek a következõ igérõl tartott beszédet: "Az igaz virul majd, mint a liliom". Ekkor viszont Mór püspök volt jelen. A püspök látta, hogy Gellért ura a szónak, és azt mondta: "Mióta Magyarországon Isten igéjét hinteni elkezdték, ilyen papot még nem láttunk az országban," Gellért maga azonban továbbra is Jeruzsálembe készült. Történt azonban, hogy mikor Szent István király a Boldogságos Szûz évenkénti ünnepét megülni Fehérvárra érkezett, akkor szokásos volt az apátokat és püspököket összehívni, hogy a szent ünnepségen együtt vegyenek részt. Ezért Mór püspök és Anasztáz apát az ünnepre Fehérvárra mentek a királyhoz, és Gellért urat is magukkal vitték. Egy alkalmas órában üdvözölte a királyt, és mikor a király Gellértet megpillantotta, a püspöktõl titkon tudakolta: "Honnan jött ez hozzánk? Mert úgy nézem, istenfélõ ember." Felelte a püspök: "Velence városából igyekszik Jeruzsálembe. Csakugyan kiváló egy pap." Szólt a király rá: "Vajon, ha nálunk maradna, nem volna Isten papja? Mi is Isten szolgái vagyunk. Hogyan találhatna Isten szolgálatára ennél jobb országot? Ne engedjétek elmenni, várjon még egy kicsit, amíg Isten segítségével ellenségemet, Ajtonyt legyõzöm, és neki adom Marosvárt, hogy benne püspökké rendeltessék." Másnap pedig a király magához hívatta, õ így szólt hozzá: "Hozott Isten, jó ember. Isten áldjon meg itt és a másvilágon." Õ pedig miután térdre ereszkedve köszöntötte a királyt így szólt: "Királyi felséged méltóságához jöttem, mert zarándok vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Társaim is viszem, akik a Dunán lehajóztak velem." De a király ezt mondta: "Hagyj föl ezzel a szándékoddal, jó ember, és maradj nálunk, hogy jól menjen a sorod. Inkább hirdesd az igét itt az én népemnek, erõsítsd a hívõket, térítsd a hitetleneket, öntözd az újonnan sarjadt vetést, és hatalmat adok neked, hogy országomban bárhol az igét hirdesd, kísérõket adok melléd, akik éjjel-nappal szolgálnak neked. Te csak nyisd ki a szádat, és vesd el ennek a népnek szívébe az élet magvát. Ne menj Jeruzsálembe, hisz nem is engedlek el. Íme, a mai nappal Marosvár püspökségét néked adtam." Ezek hallatára újból üdvözölte a királyt, és ettõl fogva Gellértet választottnak nevezték. A történtek után szíve szaggatása megszûnt, szándékának szála megszakadt, és amit tenni régrõl fogva elhatározott, ebben a pillanatban félretette. Eljött tehát a Boldogságos Szûz ünnepe. Gellért felöltözött, tolmácsot vett maga mellé, jelesül Konrád fehérvári prépostot, fölment a szószékre, vagyis ambóra, és beszélni kezdett a néphez errõl az igérõl: "A napba öltözött asszony." Nem volt olyan írás, mibõl példát ne vett volna. A király és a nép csak nézték és minden keresztény ember csodálkozott az isteni ige ekkora vigasztaló erején. A király nagyon megszerette õt ezért. Mikor az ünnep elmúltával mindenki hazatért, a király magánál tartotta Gellértet, vigyáztatta, és hozzá illõ palotában segítségeket rendelt melléje, valamint fiának, Imre hercegnek nevelõjévé tette hosszú idõre. Történt pedig, hogy mikor Gellért látta: Szent Imre gyarapszik az erényben, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfi módra legyûri, a nép zaja elõl menekülve egy magányos helyre vonult vissza, melyet a nép nevén Bélnek hívnak. Itt hét álló esztendeig böjtnek, imádságnak, virrasztásnak szentelte magát, ki nem mozdult innen; egy kunyhót épített magának, ebben fogalmazta mûveit, amelyeket saját kezûleg le is írt. Egy napon azután, míg írogatott, és a túlságos elmélkedésrõl éppen szunyókálni kezdett, egy szarvastehén jött oda borjával, és mind a kettõ melléje telepedett a földre. Egyszer csak a szarvasbika egy farkas elõl menekülve nagy robajjal rájuk rontott, mire a szarvastehén megfutamodva borját ott hagyta a Kiválasztott mellett; ez el akarván bújni, a tintát, mellyel írt, a földre döntötte. A szarvasborjú azután követte õt hazatértében, s a püspök kenyerén élve, többé nem is tágított mellõle. Egy másik alkalommal pedig Szent Gellért, mikor batyuját vitte, bejárata elõtt egy ott heverõ farkast talált. Mikor észrevette, hogy meg van sebesítve, ajtót nyitott neki, és a farkas bement vele. Mikor aztán batyuját letette, a farkas leterült elébe a földre s addig föl sem kelt, míg meg nem gyógyult. Ettõl fogva a szarvasborjú is, a farkas is ott maradtak, és kijártak a kapun a legelõkre, és legelésztek, és nem bántották egymást. Akkoriban volt Marosvárt egy Ajtony nevû nagyon hatalmas fejedelem, aki Bodony városában a görögök szertartása szerint keresztelkedett meg. Ez felette fitogtatta erejét és hatalmát. Továbbá hét felesége volt, mert nem volt tökéletes a keresztény hitben. István királynak pedig nem adta meg a tiszteletet semmiben, mert bízott katonáinak és nemes embereinek seregében, akik felett uralkodott hatalma teljében. Szilaj paripája számtalan sok volt, nem is számítva azokat, amelyeket istállókban õriztek csikósai. Rengeteg barma is volt, mindegyik csordájának külön gulyása, s voltak azonfelül majorságai és udvarházai. Még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is hatalmat bitorolt, a folyó révhelyein egészen a Tiszáig vámosokat és õröket tartott, és mindent megvámoltatott. A görögöktõl felhatalmazást kapott, és az említett Marosvárott Keresztelõ Szent János tiszteletére monostort épített, s abba apátot helyezett görög szerzetesekkel, az õ rendszabályuk és szertartásuk szerint. Mivel ennek az embernek szolgált a Kõrös folyótól az erdélyi részekig és Bodonyig és Szörényig terjedõ föld, s mindezt a hatalma alá vonta, ezért fegyvereseinek sokaságával túltett másokon, a királyt pedig semmibe vette. Volt egy Csanád nevû igen nagyra becsült vitéze; Csanád volt a neve, a többieket, akiknek urává tette, méltóságban megelõzte. Ezt ura elõtt súlyos vádakkal vádolták, amiért is ura azon gondolkodott, hogy megöleti. Csak az idõt várta, hogy elveszítse, szívében fontolgatva a csalárdságot. De Csanád elõtt sem maradt ez titokban. Ezért elmenekült, és titkon a királyhoz ment; a király õt Krisztushoz térítve megkeresztelte. De meg akart gyõzõdni hûségérõl, faggatta urának titkairól, és látta, hogy nem hamisságból menekült hozzá. Megismervén tehát hûségét és állhatatosságát, így szólt fõembereihez: "Készüljetek hadra ellenségem, Ajtony ellen, és foglaljuk el országát." E szavak közben még szemmel tartotta Csanádot, hogy hûségérõl még inkább megbizonyosodjék. Csanád azonban, mikor ezt hallotta, nagyon megörült. A király folytatta is, mondván: "Válasszatok magatok közül egy olyan férfit, aki a harcban vezéretek lesz." Azok feleletül így szóltak: "Kit is találhatnánk alkalmasabbat Csanádnál?" Meg is tették vezérüknek. Csanád ezt felelte: "Amint uram, királyom akarja, meg a keresztények. Új keresztény vagyok, mint újonnan megkereszteltnek újak a harcok, melyeket vívni akarok. Veletek halni és élni kész vagyok. Induljatok és harcoljunk uramnak, a királynak ellenségei ellen." A beszéd mindannyiuk szemében jónak látszott. A sereget hát összegyûjtve, felvonultak az ütközetre. Miután a Tiszán átkeltek, megütköztek Ajtonnyal és seregével. Nagy harsogás és lárma támadt; a küzdelem délig tartott; sokan hullottak el sebesülten innen is, onnan is, mindkét részrõl. Végül Csanád serege futásnak eredt, és meghúzódott a kökényéri bokrok között, és Szõregen meg egész Kanizsán a Tiszáig. Csanád pedig arra az éjszakára tábort ütött egy hegynél, amelyet aztán Oroszlánosnak nevezett el. Ajtony meg a Nagyõsznek mondott mezõn vert tábort. Mindkét fél õrszemei aztán virrasztva fel és alá járkáltak. Csanád pedig álmatlanul töltve az éjszakát, Szent György vértanúhoz könyörgött, hogy esdje ki számára az ég Urának segítségét. Fogadalmat is tett, hogy ha ellenségén gyõzelmet arat, az imádság helyén - ahol a földön térdelt - monostort emel a tiszteletére. És mikor a felette nagy megerõltetéstõl és fáradságtól elnyomta az álom, álmában egy oroszlán alakja jelent meg neki; megállt a lábánál és szólt hozzá: "Ember, mit alszol! Kelj fel tüstént, fújd meg kürtödet, menj, kezdj ütközetet és legyõzöd ellenségedet." És mikor felébredt, úgy tûnt neki, mintha két ember erejét kapta volna meg. Azután összegyûjtötte seregét, elbeszélte nekik az álmot, amelyet látott és így szólt: "Imádságom után, amelyet leborulva sokáig végeztem az Úr és Szent György vértanú elõtt az éjjel, álom nyomott el, s mintha egy oroszlánt láttam volna, amint ott állt a lábamnál, körmeivel rázott és azt mondta: "Kelj föl, ember, mit alszol! Seregedet szedd össze, menj az ellenségre, most éppen alszik, gyõzd le!" Ennek hallatára dicsõítették Istent, mondván: "Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Uram, irgalmazz! Miatyánk!" Késedelem nélkül harcba szálltak hát, és Szent György vértanú érdemeiért, aki õket oroszlán alakjában látogatásra méltatta, várták az ég segítségét. És nemsokára azon az éjszakán egymásra rontottak; Ajtony serege, mely a síkságon táborozott, hátat fordítva futásnak eredt. Ajtonyt pedig Csanád serege a csata helyszínén megölte. Fejét levágták és elküldték a királynak. Ezen a napon rengeteg zsákmányt ejtettek, és elteltek nagy örömmel, hogy a király ellensége elesett. A harcban elesett keresztények holttestét pedig felszedték, Marosvárra vitték, és a Keresztelõ Szent János egyház temetõjébe, a görögök monostorába temették el, mert más monostor azon a vidéken abban az idõben nem volt. E város egyharmada pedig a hely szerzeteseinek szolgált. Csanád nem ûzte el õket, hanem megengedte, hogy abban az állapotban maradjanak, amelyben találta õket. Ezek után Csanád maga mellé vette az említett monostor apátját néhány testvérével, és arra a helyre ment velük, ahol neki az oroszlán megjelent; a helyet megjelölte, hogy fogadalmát, amelyet Szent Györgynek tett, teljesítse. Még ugyanaznap társainak nagy lakomát rendezett. Azután átkeltek a Tiszán, és a királyhoz mentek. Már ekkor Ajtony feje a városkapu tornya fölött függött. A király pedig Csanád láttára megörült igen nagy örömmel, de társát, Gyulát, mindenkinél jobban kitüntette. Ezt hallva Csanád mosolyogva így szólt: "Ha a fejet elhozta a királynak ide, miért nem hozta el a nyelvét is vele, aki a király ellenségét megölte?" Gyula ugyanis hazudott, mikor a fejet bemutatta, azt állította ugyanis, hogy õ ölte meg a király ellenségét. S mikor a fejet, hogy a király megnézze, levették, és száját felnyitva a nyelvét nem találták, Gyula hazugságáért a király udvarából kidobták. Csanádot pedig, aki a nyelvet a tarsolyából elõmutatta, a király felmagasztalja. Megtette a királyi ház és Ajtony házának intézõjévé. Ezt mondta a király: "Ezt a várost a mai naptól ne nevezzék már a Marostól, hanem legyen neve Csanádtól. Azért, mert kipusztítottad belõle ellenségemet, te légy ennek a tartománynak ispánja, és a magad nevérõl kereszteld el: nevezzék minden nemzedékig Csanád tartománynak." Ezek után Csanád elment arra a helyre, ahol az oroszlánt látta álmában, ott Szent György vértanú tiszteletére monostort épített, és oda telepítette Keresztelõ Szent János monostorából az említett görög szerzeteseket apátjukkal együtt. Történt pedig, hogy miután István király látta: birodalma a harcoktól megnyugodott, Istennek szolgáját, Gellértet visszahívta a remeteségbõl. Mikor a király elé járult, és õt a szokott módon üdvözölte, így szólt hozzá a király: "Háborgatlak téged, Isten embere, alkalmatlan idõben. Most ugyanis az az akaratom, hogy a tizenkét püspökséget, amelyek felállítását országomban elterveztem, püspökökkel betöltsem. Ez mégis inkább mások szándékától függött, akiknek a sátán volt az uruk. Ám most vedd a püspökséget, mely - ahogy ítélem - téged illet. Mivel azonban most nincsenek segítségedre papjaink, akikkel az egyházi elöljáró ékeskedni szokott, ezért más egyházaktól és monostoroktól hozunk papokat és szerzeteseket, hogy az egyházi törvények rendje szerint segítségetekre legyenek az isteni szolgálatban. Én pedig meghagyom ispánjaimnak, hogy a néptõl a maga idejében megélhetésedre tizedet szedjenek gabonából. Azt akarom pedig, hogy senki se maradjon, aki ezt nem fizetné. Ne szenvedjetek ugyanis földi szükségletekben semmi hiányt, csak gyakoroljátok hivatástokat Krisztus szolgálatában, az Ige hirdetésében, a keresztelésben és a hitetleneknek Krisztushoz térítésében." A király parancsára csakugyan gyülekeztek szerzetesek az ország különbözõ monostoraiból; kettõ Váradról: István és Anzelm, kettõ Zalából: Konrád és Albert, Kettõ Bélbõl: Krátó és Tászló, négy Pannonhalmáról: Fülöp, Henrik, Lénárd és Koncius. Ezek tízen papok voltak és tanult férfiak. Csanád ispán szekerére ültette, és a csanádi egyházmegyébe vitte õket, elõször is Oroszlánosra, ahol Szent György vértanú tiszteletére monostort emelt. Miután ezt a helyet fölszentelték, a püspök és szerzetesei tiszteletére nagy lakomát rendezett, és sok ajándékkal is elhalmozta õket. Innen tovább menve Marosvárra értek, ahol a görög szerzetesek voltak, akik a maguk szertartása és szokása szerint tartották az istentiszteleteket. A püspök pedig, miután Csanád ispánnal megtanácskozta a dolgot, ezt a görög apátot szerzeteseivel Oroszlánosra vitte át, az õ monostorukat pedig Csanád püspöknek és szerzeteseinek jelölte ki, és ott is laktak, míg Szent György vértanú monostora el nem készült. Gellérthez pedig özönlöttek a nemesek és közemberek, gazdagok és szegények, és kívánták, hogy az egy Istent jelentõ Szentháromság nevében keresztelje meg õket. Ezeket saját fiaiként fogadta, és asztalához hívta, hogy megvendégelje õket. Az ispánok is, kiket a király rendelt oda, sokakat hoztak, és ezek Keresztelõ Szent János monostorában megkeresztelkedtek. Mert nagy tömeg nép állt a kapunál a cinteremben, az ennivalójukat is magukkal hozták, és nem volt pihenésük azoknak, akik õket keresztelték, csak éjszaka; nagy munkájuk volt, mégis Krisztus nevéért, kinek dolgában fáradoztak, a munkát jó szívvel és örömest végezték. A püspök pedig azoknak, kik már megkeresztelkedtek, folyvást hirdette Isten igéjét. Az említett szerzetesek között pedig hét tanult és magyar nyelven avatottan tolmácsoló férfi volt, mégpedig Albert, Fülöp, Henrik, Konrád, Krátó, Tászló és István. Ezek maguk is hirdették a népnek Isten igéjét. Az egész csanádi tartományt ugyanis õk öntözték meg a szent írások hirdetésével. Esperességet is viseltek, városon és falun templomokat építettek. A nép pedig, jóllehet zsenge ültetvény volt, buzgó lélekkel hallgatta Isten igéjét, s éjjel-nappal az Úr törvényét fontolgatta. Egy napon aztán harminc újonnan megtért ember jött a püspökhöz, és kérte, hogy vegye magához fiaikat, taníttassa õket tudományokra, és szentelje papokká. Befogadta, és Valter mester kezére bízta õket, alkalmas házat adva nekik, hogy ott a nyelvtan és zene tudományába bevezesse õket. Rövid idõ alatt ezekben a tudományokban nem kis elõmenetelt értek el. Ennek láttán a nemesek és országnagyok az említett Valterhez adták fiaikat nevelésre, hogy a szabad tudományok gyümölcseit leszedjék. Õk lettel Szent György monostorában az elsõ kanonokok; a püspök igen nagy gonddal nevelte õket, minthogy nem voltak idegenek, hanem országbeliek, hogy õk Isten egyházát velük még fönségesebbé fölmagasztalják. Keresztelõ Szent János ünnepén - azután hogy a prédikációt befejezte és áldást osztott - mintegy száz ember járult a püspökhöz, s azt kérte, hogy szenteljen meg számukra helyeket, ahol templomokat építhetnek. Hitvallásuk a püspöknek nem kis örömet okozott. Lakomát rendezve az asztalához hívta õket, s a többiekkel, gazdagokkal, szegényekkel, az összes ott levõkkel. Miután pedig az asztaltól fölkeltek, a püspöknek különféle ajándékokat, adományokat és drágaságokat ajánlottak fel: lovat, marhát és juhot, nagyon sok szõnyeget, az asszonyok pedig aranygyûrûket és nyakékeket. A püspök erre így szólt: "Vajon azért hívtalak-e meg benneteket, hogy javaitoktól megfosszalak? Távol legyen tõlem. Azért hívtalak, hogy Isten igéjét halljátok!" De valamennyien azt felelték rá: "Mivel ma tõled hallottuk, szent atyánk, amint Isten szavával bizonyítottad: miképpen a víz eloltja a tüzet, úgy oltja el az irgalmas szeretet a bûnt, fogadd hát, amit felajánlottunk neked Krisztus nevéért, akiben az életre újjászülettünk." Történt pedig, hogy mikor a püspök elment a szerzeteseivel az egyházmegyéjét meglátogatni, és felszentelni azok temetõ helyeit, akik templomokat akartak építeni, ezek úgy fogadták, mint a szent apostolokat, akik jeleket és csodákat tettek. Mindenükbõl, amilyük volt, készséges lélekkel ajánlottak föl ajándékokat. Az említett hét szerzetes pedig a püspök elõtt ment minden helységbe, ahová menni készült, hirdették az igét, és keresztelték a népet. Általuk a hívõknek megszámlálhatatlan tömege csatlakozott az Úrhoz. Ezek ajándékait elfogadták, azután Marosvárra szállították. A püspök pedig nagy gondot fordított a szegény tanulókra, szerzetesekre, jövevényekre. Házához hozták a gyermekeket, és iskolába adták õket; itt olyan buzgalommal tanultak, hogy az éjt is nappallá tették. Az elsõ harminc tanuló pedig már megtanulta az olvasást és az éneklést. Ezeket a püspök úr papokká szentelte, és kanonokoknak tette meg. A Dunán túlra is követeket küldött, és tanítványokat gyûjtött. Összegyûjtve ezeket is papokká szentelte, és a plébániákon az egyházak igazgatóivá tette. Sereglettek hozzá németek, csehek, lengyelek, franciák és mások is; fölszentelésük után ezekre bízta egyházmegyéje plébániáit. Valter mester pedig látva, hogy felette megszaporodik az iskolások száma, a munka terhétõl szorongatva, a püspöknek ezt mondta: "Nem vagyok elegendõ, hogy ekkora tömegnek ellássam mindkét feladatot, az ének tanítását is, meg az olvasásét is. Küldj és hozass egy mestert akár az olvasáshoz, akár az énekléshez." A püspök tehát elküldte Mór testvért a király üdvözlésére, és meghagyta neki, hogy az iskolákat is meglátogassa, amelyek akkor Fehérváron rendszeresek voltak, keressen a tanulók számára egy doktort vagy oktatót, és hozza magával. Ez Fehérvárra ment, s miután a királynál elintézte a rábízottakat, bement az iskolába is. Volt itt egy Henrik nevû német, õ volt a gyerekek helyettes tanítója. Tárgyalt vele, s ez késznek mutatkozott, vette a könyveit, s a püspökhöz ment vele. A püspök szívesen fogadta õt, és a tanulók mesterévé tette az olvasásban. Valter pedig az éneklésben maradt elöljárójuk. Amint tehát a hívõk és a papok száma növekedett, az Isten embere az egyes városokban templomokat emelt, s a fõ monostort, amelyet Szent György vértanú tiszteletére a Maros partján épített, Marosvárnak nevezte el. Szent István király, ezt mintegy hozományul bõkezûen felékesítette adományokkal. Ebben a monostorban Isten anyjának tiszteletére oltárt állított, és eléje ezüsttömjénezõt függesztett; két haladottabb korú embert rendelt szolgálatára, ezek ügyeltek, hogy még egy óra hosszat se hiányozzék a tömjén illata. A püspök pedig szombatonként, miként Mária mennybevitele napján is magasztaló dicséretekkel és kilenc olvasmánnyal rótta le ugyanitt ájtatossága adóját. Ezeken a napokon az irgalmasság cselekedeteit is bõkezûbben gyakorolta. A többi napokon pedig, a hajnali és esti zsolozsma végeztével kétszer szokott körmenetben az õ tiszteletreméltó oltárához járulni. A szent férfiú tehát a Szent Szûz tiszteletéért az alázatosságot oly buzgósággal gyakorolta, hogy bármily bûnöst hoztak is cselédei közül elébe, és az tõle Krisztus Anyjának nevében bocsánatért esedezett, az Irgalmasság Anyjának neve hallatára rögtön könnyekre fakadva teljesítette kérését, és mintha õ maga volna a bûnös, úgy kért bocsánatot a vétkestõl. Nevét pedig, tudniillik Krisztus Anyjáét, a magyar nemzet ki nem ejti, hanem csak Úrnõnek mondja, hisz Pannóniát a Boldogságos Szûz családjának nevezte Szent István király. Ó milyen boldog azoknak a szent férfiaknak az igyekezete, akik a Tenger Csillagára figyelve irányították életük pályáját, hogy az õ példája nyomán evezve e világ hullámain az élvezetek örvénylõ Szkülláját elkerülhessék, és az örök nyugalom révébe juthassanak. A monostornak egyházi gondozásában pedig olyan buzgó volt, hogy nyári idõben az Úr házába jéggel telt edényeket rakatott, s ezekben az Úr vérének átváltoztatásához palackokat õriztek a legjobb borral, amit csak találni lehetett. Mert azt mondta: "Amit hittel fogadunk belül, érezzük azt kellemesnek kívül." Végül éjnek idején egy bélpoklost a maga ágyába fektetett; fejszét véve egyedül ment ki az erdõbe, és testének sanyargatására a maga vállán hordta a nyalábfákat; ily módon nemegyszer könnyítette szegõdött cselédeinek munkáját. Mikor pedig egyik helyrõl a másikra igyekezett, nem valami fogatot, hanem kordét használt, s ezen ülve olvasgatta a könyveket, melyeket a Szentlélek sugallatára szerzett. Öltözetül is többnyire ciliciumot vagy gyapjas birkabõrt viselt. Aztán - mint gyakran megesik a szent emberekkel - megtörtént, hogy kocsisa hanyagsága vagy más jogtalanság felbosszantotta, és meghagyta, hogy a vétkes embert azonnal korbácsolják meg vagy verjék bilincsbe; a szolgák ugyan parancsának engedelmeskedtek, de atyai szelídségérõl meg nem feledkeztek, s az út mellett, amerre a szent atya menni szándékozott, a vétkes embert karóhoz kötötték, meztelen hátát pedig tyúk vagy más állat vérével befestették. Mihelyt Isten embere odaért és látta kegyetlenségének emlékeztetõ jelét, rögtön leugrott a szekérrõl, a megkötözött emberhez sietett, a karót, a kezét, a karját, a bilincseket, majd a lábát csókolgatta, s ajándékokat ígért, hátha kiérdemli, hogy a már eloldott embertõl irgalmat és bocsánatot nyerjen. És ha te, ember, akkor ott álltál volna, és láttad volna ezt, ekkora alázatosság és egyszerûség láttán minden bizonnyal azt mondtad volna, hogy Istennek ez az embere azzá a gyermekké változott, akit az Üdvözítõ tanítványai elé állított az alázatosság követendõ példájaként. Jóllehet pedig a püspöki tisztséget nagy gondossággal látta el, mégis a rábízott nyáj miatt nagy volt a gondja. Mert valahányszor egyik-másik fiát, akiket õ szült, István király az igazság vesszejével meg akarta vétkéért fenyíteni, az atya a jámborság buzgalmával és a könyörületesség könnyeivel megvédelmezte. Történt pedig egyszer, hogy valakinek a védelmére királyhoz igyekezett; annak a vidéknek egy erdõs részén, mely disznók legeltetésére szolgált, volt egy tanya, és ebben délidõben megszállott. Itt éjféltájt malomkövek zaját hallja, amit egyébként még nem tapasztalt. Csodálkozott, hogy mi lehet ez. Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. Csodálkozva szólott erre a püspök Valterhez: "Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik?" És mindketten nevettek az éneken. Minthogy pedig a malmot egy asszony hajtotta kezével, és az ének magasabban szállt, a püspök pedig eközben ágyában feküdt, még egyszer így szólt még mindig mosolyogva: "Magyarázd meg nekem, Valter, miféle dallamú éneklés ez, amely lejtésével arra késztet, hogy az olvasást abbahagyjam?" Amaz pedig ezt mondta: "Nótának dallama ez! Az asszony, aki énekel, ennek a gazdának szolgálója, akinél szállást kaptunk. Urának búzáját õrli ilyenkor, mikor a vidéken másféle malom éppen nem található." Mire a püspök így szólt: "Géppel jár vagy kézi munkával?" "Géppel is, kézi munkával is - mondja rá Valter -, nem húzza semmiféle barom, hanem az asszony saját kezével forgatja." "Csodálatos dolog - mondja püspök -, hogyan boldogul az ember. Mert ha gép nem volna, a fáradalmat ki tudná elviselni? Boldog egy asszony - folytatja -, aki bár mások hatalma alatt áll, köteles munkáját ilyen szépen, zúgolódás nélkül, vidáman végzi." És jócskán adott pénzt néki. Történt pedig, hogy miután a királyhoz ment és ügyeit sikeresen elintézte, egy nemes embert súlyos bûnnel vádoltak a királynál, és egész sereg nemes nem tudott számára kegyelmet nyerni, de õ maga kieszközölte. S az alatt az idõ alatt, míg a királyi udvarban tartózkodott, a püspökök, apátok, nemesek, papok és egyházi emberek összegyülekeztek, és magatartását, szentségét csodálva dicsõítették Istent. A Boldogságos Szûz monostora számára meg, amelyet magának temetkezési helyül szemelt ki, a királyi úrtól ez alkalommal ötven márkát kapott, tíz vég bíbort, ötven vég posztót, a királynétól pedig négy vég bíbort és ugyanannyi patyolat szövetet. Szent György vértanú templomára is ezer márkát ígért, s ezt ígéretéhez híven még életében hiány nélkül meg is adta. A szent embernek az volt a szokása, hogy kanonokjai közül senkinek sem engedte meg, hogy a városban aludjék, kivéve azokat, akiket útra küldött. A többiek egy házban nyugodtak együtt. Ha pedig valamelyikük nem ment el a hajnali zsolozsmára, az arra a napra nem kapta meg járandóságát. Gyanús házhoz egyiküket sem engedte egymagába menni. Mert azt mondta nekik: "A tonzúrán kívül miben különböztök a világiaktól, ha ilyesmit csináltok?" A kóruson karinget viseltek, a kóruson kívül meg kerek köpenyeget hordtak. Ha pedig valakit közülük nyilvánvalóan bûnben talált, azt megfosztotta javadalmától. Õ maga a szent szerzet ruháját, amelyet gyermekkorában öltött magára, soha nem cserélte fel másra. Abban az idõben történt, hogy Csanád ispán valakit megkötözve bitófához vezettetett gaztettéért. Ez azonban kiszabadult azok kezébõl, akik megbilincselve vezették, és a Boldogságos Szûz monostorába beugorva megmenekült. Azok õt nyomon követve, eljutottak a monostor ajtajához. Ott azt mondták neki: "Jól jártál, ravaszdi! A vesztõhely hurkából kimenekültél, de irháddal együtt, amit majd lenyúznak rólad, verembe estél." Nagy nevetés támadt erre a nép között. A rab pedig egész életére a monostornak lett harangozója. Mikor pedig egyszer püspöki székhelyén volt a szent ember, és vele voltak káplánjai, akik mellette szoktak lenni, és még két kedvelt szerzetese is, félrevonult tõlük, és egyedül maradt szobájában. Egyiküknek meghagyta, hogy három napig senkit se engedjenek be hozzá, és ételt se szolgáljanak fel neki. Ez meg is történt. Negyednapon csendben elõjött, és temetkezési helyére ment. Itt befedett fõvel hosszan könnyezett. Végre a káptalanba ment, ahol a testvérek összegyûltek. S mikor leült, beszédet mondott a világ folyásáról, és eközben így szólt a szerzetesekhez: "Pártokra szakadt Magyarország, és a papoktól a világiakig kivonja magát az ország a kereszténység igájából; az én munkámat és igehirdetésemet is lenézik, és nem fogadják be Isten igéjét. Megvetik a papságot, a szerzetesek tarka ruhában járnak, és hozzájuk nem illõ társaságokban mulatnak, a visszavonultsággal felhagynak, a magányos életet nem kedvelik. Sokan meg hiú dicsõségvágyból az emberek dicséretét keresik, a nép elõtt gúny tárgya lesznek, és nevetségessé válnak állhatatlanságukért és önteltségükért." Ezek, meg mások is, amiket a szent ember az Aba király ellen emelt bosszuló kardról elmondott, beteljesültek jövendölése szerint. Történt pedig, hogy István, a szent király Pannóniát - miután a keresztény hit világosságára térítette - a Boldogságos Szûz oltalmába ajánlotta, és az Úr Anyjának mennybevitele napján testétõl szabadulva az örök nyugalomba költözött. Utána Pétert koronázták királlyá. Az ország nagyjai mind hûséget esküdtek neki, de Aba, a palota ispánja, elûzte Pétert, s a királyi koronát meg a királyi udvart maga bitorolta. Uralkodása alatt, mint a próféta mondja: "vérontás vérontást ért", azaz bûn bûnt követett. Mert a nagyböjt szent napjaiban nem átallott tanácsának legtisztesebb embereit, mint barmokat vagy oktalan állatokat botokkal és husángokkal agyonveretni. Midõn azután Marosvárra Szent Gellért püspök székhelyére érkezett a húsvéti szent titkok megünneplésére, az Úr feltámadásának napján fõ embereit és a püspököket a szent fõpaphoz küldve, magát Szent Gellértet hívatta, hogy az õ keze tegye fel az ország koronáját fejére. Minthogy õ vonakodott és nem akart menni, a jelenlevõ püspökök tették fejére a koronát, és nagy pompával, a papság meg a nép kíséretével vezetik be a székesegyházba. Isten embere azonban a Szentlélekkel eltelve fehér stólát öltve fellépett a szószékre, és a királyt kegyetlenségéért rettenthetetlenül dorgálni kezdte, mondván: "A szent nagyböjt fegyelme a bûnösöknek bûnbocsánatra, az igazaknak jutalmukra adatott. Te azonban, király, megfertõzted azt, mert karddal gyilkoltál. Tõlem is elvetted az atya nevet azzal, hogy ma nélkülöznöm kell legkedvesebb gyermekeimet. Ezért e napon nem érdemelsz semmiféle kegyelmet. Minthogy pedig Krisztusért kész vagyok meghalni, megjósolom neked, mi vár rád. Íme, az eljövendõ harmadik évben bosszuló kard támad fel ellened, mely csalárdsággal szerzett uralmadat elveszi tõled." Mikor pedig a királynak a szabad tudományokban jártas barátai csodálkoztak ezek hallatán, a püspököt a király felháborodásától meg akarták óvni, és intettek a tolmácsnak, hogy hallgasson: a tolmács félelemtõl megszállva engedett is nekik. De mikor a jó pásztor észrevette, hogy a tolmács ijedten tétovázik, dorgálni kezdte, és hangos szóval intette: "Féld az Istent, a királyt tiszteld, az atyai szavakat ismételd!" Végül is a tolmács kénytelen-kelletlen elõadta a pásztor szavait, s ezek a királyban nem kis félelmet keltettek. Mikor azután mindez beteljesedett, Pannónia összes lakói elõtt világossá vált, hogy Isten emberében a prófétaság lelke lakozott. Mert azt is megjövendölte a nemzetnek, hogy igen nagy lázongás tör majd ki, és hogy ebben õ maga is vértanú koronát kap. Öt év telt el, és a rákövetkezõnek kezdetén kitört az a lázadás. És miután Isten embere az egész Csanád tartományt Krisztus hitére térítette, és székesegyházát Szent György vértanú tiszteletére felépítette, s a Boldogságos Szûz monostorát Keresztelõ Szent János templomának szomszédságában a maga temetkezési helyéül ugyancsak felépítette, s ezeket Szent István királlyal sok birtokkal bõkezûen megajándékoztatta, prófétai lélekkel eltelve, Szent István király halála után a tizenegyedik évben ily módon jutott vértanúságra. Mikor tehát Péter király és a magyarok között nagy egyenetlenség támad, a magyarok fényes követséget küldtek Vászoly fiai: András, Béla és Levente után, akik Szent István nemzetségébõl valók voltak, és kérték õket, hogy Lengyelországból jöjjenek Magyarországra. Így András és Levente Magyarországra jöttek, de Béla ott maradt. És a magyarok valamennyien seregesen tódultak hozzájuk Pest városába. Ördögi sugallatra fellobbanva azt követelték: engedjék meg nekik, hogy az egész nép pogány módon éljen, a püspököket és papokat megöljék, a templomokat ledöntsék, a keresztény hitet elvessék, és bálványaikat tiszteljék. Õk meg rájuk hagyták, hogy szívük vágya szerint menjenek és vesszenek el õseik tévelygéseiben. Mert máskülönben nem szálltak hadba Péter király ellen. Az újjászületettek közül elsõnek egy Vata nevû adta át magát a gonosz szellemnek, és pogány módra lenyíratta a fejét. És mind így tettek, áldoztak a gonosz szellemeknek, lóhúst kezdtek enni, és mindenféle istentelen és oktalan dolgot mûveltek, papokat és keresztényeket öldöstek, templomokat romboltak, kikiáltók hirdették András és Levente parancsaként, hogy halál a püspökökre a papokkal, szerzetesekkel és hívõkkel együtt, még emlékük is enyésszen el örökre, és térjen vissza atyáink hite. Erre a hírre Szent Gellért, Beszteréd, Bödi, Benéte és Szónok ispán, akik sok kereszténnyel Székesfehérvárra gyûltek össze, elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Andrást és Leventét tisztességgel fogadják. Mikor aztán az említett püspökök sietve arra a helyre elértek, amelyet Diódnak neveznek, Gellért Szent Szabina templomában misét mutatott be, és a jelenlevõ népnek buzdításul ünnepi beszédet mondott a katolikus hitrõl és az örök élet jutalmáról. A beszéd végén könnyekre fakadva így szólt: "Testvéreim és püspöktársaim, s ti hívõk, akik itt vagytok, tudjátok meg, hogy mi a mai napon a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk a vértanúság koronájával az örök boldogságba. Mert ím, tudtokra adom azt az isteni titkot, amely elõttem az éjjel feltárult. Láttam ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges anyjának, Szûz Máriának az ölében ülni, amint bennünket magához szólított, és saját kezébõl megáldoztatott testének és vérének szentségével. De mikor Benéta püspök járult elébe, tõle visszavonta Jézus Krisztus a szentséget. Õ tehát ma nem lesz vértanúságunk részese." Ezek után Szent Gellért figyelmeztette õket, hogy vallják meg egymásnak bûneiket, és a mise végeztével buzgó imádságba fogtak, az örök boldogság biztos reményében, mint leendõ vértanúk, felvidultan megáldoztak. Azután útra keltek a Duna révje felé. Szent Gellért azonban, minthogy alacsony termetû volt, és mert Isten szolgálatában minden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt istentelen ember, Vata és cinkosai, eltelve a gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért püspök pedig azokra, akiket kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette. S Szent István elsõ vértanú példájára, Pannónia elsõ vértanúja a földre térdelve hangosan így kiáltott: "Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bûnül, mert nem tudják, mit tesznek." Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, neki támadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligára rakták és Kelenföld hegyérõl letaszították. Mivel pedig még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották. Így költözött el Krisztus dicsõséges vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságra az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kõrõl azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni, míg végül a papok a véres követ elvitték. A szent férfi teste pedig aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsõségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el e világból. Benéta püspököt azonban András herceg megmentette. Szónok ispánt is a többiekkel - Benéta kivételével - és a püspök háznépével megölték. Ezen a napon annyi keresztényt lemészároltak, hogy számukat egyedül Isten kegyelme tudja. És így beteljesült Szent Gellért jövendölése. És nyilvánvalóvá lett, mekkora szentséggel ragyogott életében Istennek ez a számtalan kegyelemmel megajándékozott szeretett embere. Hiszen szûz volt, az egyházi törvények doktora, a szent hittudománynak mestere, gyermekségének ötödik évétõl kezdve viselte Szent Benedek rendjének ruháját, azonfölül püspöki méltóságra emelkedett, dicsõséges vértanú lett, mégpedig a szent Egyházért Magyarországon az elsõ vértanú. A következõ napon aztán nagy sírással temették el Pesten a Boldogságos Szûz templomában ugyanabban a ruhában, amelyben a vértanúságot elszenvedte. Ahány beteg csak a testét érintette vagy vérét a földrõl felszedte, mindenféle betegségbõl tüstént kigyógyult. András herceget pedig Székesfehérvárt megkoronázták. Meg is hagyta fejvesztés terhe alatt az egész nemzetnek, hogy a pogány szokásokat hagyják el, térjenek Krisztus hitére, éljenek Szent István király törvényei szerint. Így is történt. Ez a jámbor, felette keresztény király aztán két monostort épített: Tihanyt és egyet Visegrád mellett. Mikor tehát Szent Gellért teste hét évig feküdt abban a földben, ahol eltemették, Mór csanádi püspök és Fülöp, a Boldogságos Szûz csanádi monostorának apátja, akit még maga Szent Gellért tett meg e monostor apátjának, a csanádi püspökségbõl való sok nemessel együtt András király elé járultak, és kérték, engedje meg, hadd vigyék el szabadon Marosvárra Szent Gellért vértanú testét, amely a Boldogságos Szûz kápolnájában, Pesten volt eltemetve. Ezt a kérésüket teljesítették, és mikor a szent vértanú sírjához mentek, koporsójából csodálatos illat tört fel, és testét oly ragyogónak találták, mint a hó, mintha abban a szempillantásban szenvedte volna el a vértanúságot. Mikor pedig a szent testet vitték, a nyomorékoknak, vakoknak, sántáknak nagy tömege sereglett oda, s ezek testének vagy ruhájának érintésére mind meggyógyultak. És mivel a tömérdek nép miatt nappal nem tudtak elindulni, éjjel indultak útnak. Mikor egy darabot már mentek, egy béna asszonynak a keze, ahogy a szent testet megérintette, tüstént meggyógyult. Ezenfelül az igavonókat, amelyek a szekeret húzták, nem látták enni, se inni, s mindig könnyedén húzták, mintha semmi terhet nem éreznének. A falvakból és az egész csanádi tartományból tódultak az emberek a férfiú teste elé, hogy az, aki õket a hitre térítette, a Magasságbelinél is méltóztassék értük közbejárni. Mikor aztán a Maros folyóhoz értek és szokott módon a szekér a testtel együtt már a hajón volt, a hajót az egész sokaság sem tudta elindítani, de ahogy az evezõket eldobták kezükbõl, a hajó olyan sebesen szelte a vizet, ahogyan semmiféle emberi mesterséggel nem mehetett volna át. Ott pedig Fülöp apát a kanonokokkal és szerzetesekkel, ünnepi papi díszben a szent testet felemelve nagy körmenetben a Boldogságos Szûz monostorába vitték, amelyet életében még maga épített temetkezési helyéül; Keresztelõ Szent János temploma mellé. Fülöp apát és a kanonokok között szóváltás támadt. A kanonokok azt hajtogatták, hogy a székesegyházban kellene temetni. Fülöp apát viszont apostoli határozat alapján, amelyet ez a férfi még életében megszerzett temetkezési helyével kapcsolatban, azt állította, hogy a Boldogságos Szûz monostorában kell eltemetni. Végre is a kanonokok a szent testet elõször Szent György templomába vitték, de ott semmiképpen nem tudták letenni, nem engedte ugyanis magát letenni, csak a mondott helyen, hol a sírhelyét kiválasztotta. Ezért azok, akik a koporsót vitték, követték a csodát, és mentek, amerre akaratuk ellenére vitte õket. Mikor a mondott sírhelyhez értek, oly súly nehezedett azokra, akik a szent testet vitték, hogy - amint késõbb mindegyikük beszélte - ha útközben szakadt volna rájuk az a súly, ott hagyták volna a testet. Végül is, mivel a népsokaság miatt nem temethették el, sõt néhány hétig a templomban istentiszteletet sem lehetett tartani, ezért tanácsot tartottak, és a népnek nagy lakomát rendeztek; s míg együtt lakomáztak, az apát a püspökkel és szerzetesekkel, zárt ajtók mögött, a tiszteletreméltó testet illõ tisztelettel és hódolattal eltemette. Ruháját pedig, amelyben megölték - ennek csuklyája, más néven kámzsája is volt -, teveszõr köpenyét, a követ, amellyel agyonsújtották, ciliciumát és korbácsát, amikkel a testét sanyargatni szokta, mind a sírja fölé tették. Egy béna kis gyermek, mikor szülei a pesti révhez hozták, a szent vértanú testét egyetlenegyszer megcsókolta, és épségét visszakapta. A keze megérintésétõl egy hályogos szemû német lány kiérdemelte szeme gyógyulását. Ugyancsak egy hajós is, aki evezés közben járt szerencsétlenül: a kezén az ujjait úgy összetörte, hogy meggörbültek és kitekeredtek, a nagy fájdalomtól jajgatva és üvöltve jött a szent testhez, s alighogy megérintette, menten meggyógyult. Egy szép arcú, de gyulladt szemû lányt a testvérei vezettek a szent vértanú testéhez, s mihelyt kezével megérintette, rögtön visszakapta szemevilágát. Marosvárt, mikor még a ravatalon feküdt, egy Péter nevû félszemû papnak visszaadta látását. Azután pedig egy asszony, Becs ispán felesége, ki azelõtt Ajtony asszonyai közé tartozott, erõs lázban szenvedett. Ezt még maga a szent keresztelte meg. Ajándékkal jött a sírhoz, s ahogy a szent köpenyét megcsókolta, rögtön visszanyerte egészségét. Egy kis gyermek, akit kígyó mart meg, és megdagadt a teste, keservesen kínlódott. Alighogy szülei odahozták, sem a fájdalmat, sem a duzzanatot nem érezte többé. Egy asszonyt, amikor kendert áztatott, megszállt az ördög. Mikor egy reggel eljött és megállt a szent vértanú testénél, az ördögtõl rögtön megszabadulva távozott. A Szent György egyik kanonokja, aki súlyos szélhûdést szenvedett, három nap múlva meggyógyult. Egy parasztembert, mivel varas fekély volt a fején és külseje visszataszító volt, nem engedtek belépni a monostor kapuján, hanem a szent vértanú köntösét egy botra akasztva a fekély fölé tartották és ott kereszt alakban ide-oda húzogatták - a nép távolabb állt -, és a varas fekély a földre esett, és a parasztember meggyógyult. Azután pedig, hogy a szent vértanú vérét összegyûjtötték, s egy kis edénybe tették, ennek érintésébõl is sok beteg rendbe jött. Ezek a jelek a szent vértanú érdemeiért nem szûntek meg Szent László király és Lõrinc püspök úr idejéig, aki a szent ember után ötödiknek kormányozta az õ egyházmegyéjét. Az említett szent király idejében a szent római egyház elrendelte, hogy azoknak a szenteknek testét, akik szavukkal Pannóniát Krisztushoz térítették, mindennél nagyobb tisztelettel kell megtisztelni. Megjelent tehát az Apostoli Szentszék követe, s Pannónia nemesei összegyülekeztek. A szent vértanú testét László király kanonizáltatta az úrnak 1068. esztendejében. A király meg a herceg a maguk kezével vitték és méltóképpen helyezték el, ahol is a szent vértanú érdemeiért a mennyei kegyelem csodák kinyilatkoztatásában gazdag fényben tündökölt. Ezután az úrnak 1361. esztendejében a nagyon istenfélõ Erzsébet asszony, Károly királynak, Magyarország jeles urának özvegye, mivel hogy egy betegségébõl Szent Gellért érdemeiért felgyógyult, azért ez az úriasszony indíttatva a tisztelettõl, amely Szent Gellért iránt élt benne, az Isten emberének monostorát épületekkel megtoldotta, és több drága ékességgel és kelyhekkel feldíszítette. Ezenkívül ezüstbõl és aranyból csodálatos mûvû koporsót készíttetett a szent ereklyéinek felmagasztalására. Ugyancsak abban a monostorban egy sírt építtetett oltárral, s ebben a szent vértanú ereklyéit a mondott évben úgy helyezte el, hogy nagyobb csontjait más szentek ereklyéivel az ezüst koporsóba tétette, a kisebb csontokat pedig a ciliciummal, korbáccsal és kámzsával, amelyben a vértanúságot elszenvedte, a márványsírra helyeztette. Áldott az emlékezete. Ez az Úrasszony az Úrnak 1381. esztendejében költözött az Úrhoz, és Óbudán temették el, abban az apácakolostorban, amelyet õ alapított. (Csóka J. Gáspár fordítása)
Forrás:
|
